Amikor Wen Jiabao kínai miniszterelnök a hét végén Európába látogat, Németországot, Nagy-Britan niát és Magyarországot keresi fel. Miért Magyarországot? Részben mert ez az ország tölti be az EU soros elnöki tisztét, de azért is, mert Kínának hatalmas befektetései vannak itt, és még többet tervez – ahogy máshol is Délkelet- és Dél-Európában. Van pél dául egy 35 éves futamidejű koncesszió ja a görögországi Pireusz legnagyobb konténerkikötőjében, amelyet Kína belépőjének tekintenek Európába. Francois Godement és Jonas Parello-Plesner – a Külkapcsolatok Európa Tanácsa (ECFR) munkatársai – készülő tanulmányának becslései szerint Kína EU-beli befektetéseinek 40 százaléka Portugáliába, Spanyolországba, Olaszországba, Görögországba és Kelet-Európába irányul. A tavalyi esztendő során kínai vezetők felkeresték Spanyolországot, Portugáliát és Görögországot is...

Miért fordítanak oly nagy figyelmet a perifériára? Nos, fellelhetőek ott ígéretes befektetési lehetőségek, és e kisebb, periferikus gazdaságok révén könnyebb bejutni az 500 millió fogyasztót magában foglaló egységes európai piacra. Az EU piaca sokkal nyitottabb Kína számára, mint a kínai az európaiaknak. Politikailag is kifizetődőek az ezekben az országokban gőzerővel folytatott befektetések. Gazdaságilag minél inkább függővé válnak Kínától, annál kevésbé támogatják majd az EU esetleges olyan közös akcióit, amelyeket Kína alapvető érdekeivel ellentétesnek tekint. Távol áll a cinizmustól megérteni, hogy Peking egyfajta kínai lobbit épít ki az EU döntéshozó struktúráján belül, ahol a legkisebb állam – legalábbis papíron – egyenlő a legnagyobbal. Még az eurózóna intenzív felügyelete alatt álló olyan országok, mint Görögország, Spanyolország és Portugália is szeretnék, ha Kína vásárolna valamennyit reménytelen államkötvényeikből. Noha azt nem tudjuk, hogy pontosan kik is a kínai kötvényvásárlók, ám azt igen, hogy a kínai gazdasági vezetők szép csöndben diverzifi kálják az amerikai kincstári kötvényeket. Politikai vezetőik rokonszenves nyilatkozatokat tesznek az eurózóna megsegítéséről. Magyarul: a kínai gazdaság is megszenvedi, ha az európai gazdaság összezuhan.

A világ legnagyobb devizatartalékának birtokában – jelenleg mintegy háromtrillió euró – Kína egyetlen mandarinpislantás alatt felvásárolhatná Görögország privatizációra felkínált közvagyonrészének a felét. Tisztában vannak a görögök Peking „trójai falovával”? Természetesen, de koldus ne válogasson. Ahogy egy vezető kínai geostratéga figyelmeztetett finom keleti malíciával a készülő ECFR-tanulmány egyik szerzőjének: „önöknek van szükségük a mi pénzünkre”.

Nem lehetünk sem paranoiásak, sem képmutatóak ezzel kapcsolatban. Ha hiszünk a szabad kereskedelemben és piacokban, tegyük is azt, amit hirdetünk. (Hamarosan egy kínai tulajdonú gyártó autójába ülök, amelynek neve: Saab.) Nem az a probléma, hogy a kínaiaknak túl könnyű befektetniük itt, hanem az, hogy a kívülállóknak túl nehéz befektetniük ott. Kétségtelen azonban, hogy gazdasági erejével Kína már mélyen behatolt Európába – s ennek révén politikai befolyásra tesz szert.

Ázsiai szomszédainak némelyike Kína felemelkedésének sokkal keményebb hatását tapasztalja. Kína jogot formál a Dél-kínai-tenger ellenőrzésére. Ezt egyik alapvető érdekekének nevezi. Kínai hadihajók az elmúlt néhány hétben kétszer is elvágták vietnami olajkutató hajók kábeleit. Míg Európában néhányan még mindig a hatalommegosztás posztmodern világáról álmodoznak, amelyben az EU a világkormányzás modelljévé válik, az ázsiai geopolitika sokkal inkább hasonlít a XIX. század végi, mint a XX. század végi Európáéra. Nyughatatlan nagyhatalmak versengenek az uralomért szárazföldi és tengeri hadakat szervezve, vitatva egyes területek (Kasmír) és vizek hovatartozását. Nacionalista érdekekek és szenvedélyek játsszák ki a kölcsönös gazdasági függőség ütőkártyáját.

Soha nem felejtem el néhány évvel ezelőtti első beszélgetésemet Kína egyik vezető külügyi szakírójával, Yan Xuetonggal. Kína felemelkedéséről vitatkozva megállapítottam, hogy a világuralom 1945 utáni áttolódása Nagy-Britanniából az Egyesült Államokba az egyetlen példa arra, hogy a hegemónia átvételét nem kísérte háború. „Hogy érti ezt?” – kérdezett közbe Yan élénk kézmozdulatokkal kísérve. „Volt háború! Csak nem egymással vívták…” Igaza volt. A náci Németországgal vívott harcok felgyorsították az egyeduralom áttolódását Londonból Washingtonba. Bízzunk benne, hogy a történelem nem ismétli önmagát! Ám igencsak meglepő lenne – és minden történelmi precedens nélküli –, ha Kína felemelkedése a következő egy-két évtizedben nem járna együtt fegyveres konfliktussal valamelyik kisebb szomszédjával. Ez lehet például Vietnam. Felmerül a kérdés, hogyan reagálna erre az Egyesült Államok. Kína erősödő hatalmának gazdasági és katonai oldala mellett van egy harmadik dimenziója is: a „puha”, azaz politikai-kulturális hatalom. Yan Xuetong éppen nemrégiben jelentetett meg egy nagyszerű, új könyvet Régi kínai gondolkodás, modern kínai hatalom címmel. Ebben feltárja a Csin-dinasztia előtti korok –a Kr. e. 221-et megelőző idők – politikai gondolkodásának Kína mai világban betöltendő szerepét illető tanulságait. Yan szerint két ellentétes államhatalmi eszmét kell megkülönböztetnünk e régi kínai gondolkodóknál: az egyeduralmat, illetve amit humánus hatalomnak neveznek. A humánus hatalom eszközei, a bölcsesség, az erény és az uralkodók jótékonysága nem csupán saját népüket töltik el elégedettséggel, de von zóak mások számára is, így terjesztve el módszereit a határokon túl is.

Noha nem teljesen elutasító a vegytiszta hegemóniával szemben, Yan úgy érvelt, hogy Kínának mégis inkább a politika előbbi, ambiciózusabb fajtájára kellene törekednie, többek között a „politikai rendszer folyamatos megújításával”. Miközben e ponton mondandója kissé hézagos lett, azt is javasolta, hogy „Kínának a demokrácia morális elveit a követendő elvek közé kell sorolnia”.

Meg kell mondani, hogy 2011-ben Kína még messze jár a „humánus hatalomtól”. Onnan kezdve, hogy a nagy reformer Deng Xiaoping bejelentette szándékát százmilliók kiemelésére a szegénységből, szerte a világon a fejlődő országok szemében Peking állami vezérlésű kapitalizmusának modellje ideológiai kihívás a liberális szabadpiaci kapitalizmus ma válság tépázta modellje számára.

Wen Jiabao európai útjai általában különösen érdekesek. A kínai vezetés második embere szellemdús, a külföldiek bírálataival nyitottan vitatkozó személyiség, aki otthon az igencsak kritikus kínai ifjúság körében is népszerű. Ám az elmúlt néhány évben a 2012-es hatalomátadásra készülődő, feszült kommunista párt visszakanyarodott egy, a legkevésbé sem humánus gyakorlathoz, lásd az etnikai kisebbségekkel szembeni bánásmódot vagy a művész Ai Weiwei bebörtönzését. Az arab forradalmakra adott reakció is idegesebb volt, mint a legtöbb szakértő gondolta volna.

A kínai hatalom három arcának – gazdasági, katonai és politikai –egyike sem különíthető el a másiktól. Minden változik. A kritika iránti elkötelezettségnek az a fajtája, amelyet David Cameron és Angela Merkel fedez fel a csodálatra méltó Wenben, igencsak kívánatos. A zord igazság azonban az, hogy a kívülállók befolyása e feltörekvő szuperhatalom fejlődésére erősen korlátozott. Tehát először tegyük rendbe a magunk háza táját, tartsuk nyitva a szemünket, és reménykedjünk!

A szerző az Oxfordi Egyetem európai tanulmányainak professzora, a Stanford Egyetem Hoover Intézetének tudományos főmunkatársa.