1994-től 2002-ig országgyűlési képviselőként megtapasztaltam, hogy a képviselők eltérő intenzitással végzik munkájukat. Vajon hány képviselő tart rendszeresen fogadóórát, vajon hány képviselő készül fel jól és mondja el véleményét a törvényjavaslatok vitája során, vajon hány képviselő vesz részt rendszeresen az Országgyűlés ülésein és a bizottsági üléseken. Lázár János is jól tudja, hogy ezekre a kérdésekre nem lehet minden képviselő kapcsán pozitív választ adni.

Jól emlékszem arra, hogy a keddi üléseken csak néhányan lézengtünk az ülésteremben, ésmegkértem a levezető elnököt, hogy ne úgy általában, hanem név szerint köszöntsön bennünket…

A közvélemény-kutató intézetek felmérése alapján évről évre rosszabb az Országgyűlés, a politikusok megítélése. Nincs új a nap alatt, mert Mikszáth Kálmán, aki az 1800-as évek végén az országgyűlés tagja volt, a Tisztelt Ház című könyvében írja: „…a pálya hanyatlott. Senki sem tartja már nagy embereknek a képviselőket. Az átkozott újságírók lejáratták a nagyságokat, mert közel hozták őket a közönséghez. Minden bibircs, májfolt látható lett. Azokban a hazafiakban már senki sem hisz, akik sírtak a haza sorsa fölött. A frázisok elvesztették erejüket”. Ezen lesújtó véleményt olvasva még ma is időszerűnek tartom a nagy író gondolatait egy kivétellel. Ugyanis a jelenben a frázisok még sok ember számára hatásosak, egyre inkább a frázisok országa vagyunk.

Ma is időszerű Mikszáth azon gondolata is, hogy „aki egyszer mandátumhoz jutott, az végképp elszokik a munkától, úgy hogy abból nem lehet többé semmi, csak képviselő”. Tisztelet a kivételnek, ma is ülnek a Házban ilyen emberek. Ez a tény a konformizmus melegágya, a sokszor indokolatlan frakciófegyelem alapja.

Dr. Takács Imre Hajdúszoboszló