Ki kell ábrándítanom, mert Magyarország már ma sem a hatalommegosztás elvén alapuló jogállam. Az összes hatalmi ág függetlenségének és parlamentáris ellenőrző szerepének felszámolása már ma is ellentmondana a lisszaboni kritériumoknak, így az ország nem lehetne tagja az Európai Uniónak. A magyar parlamentarizmus már ma is csak „forma” szerint létezik, szinte már mint a Horthy-rendszer és a „létező szocializmus” parlamentarizmusa. Lényegében a legálisan hatalomra került Fidesz-kétharmad diktatúrája a parlamenti kisebbség és az ország választópolgárainak immár többsége felett. Így hát kiteljesedett formájában, a „húsvéti alkotmány” január elsejei életbelépése után végképp nem lehet európai értelemben vett demokráciaként jellemezni. Annál kevésbé, mert a társadalmi párbeszédet postai levelezéssel letudó hatalom a keresztülvert új alkotmány nyomán elfogadott sarkalatos – kétharmados – törvényekkel végleg bebetonozza nem egyszerűen a jobboldal uralmát, hanem Orbán Viktor látomását, az „egypólusú centrumot”. Ezzel látja biztosítottnak ismert célját, hogy más világnézetű politikai erő – legkevésbé a „nemzetáruló” baloldal és liberalizmus – többé ne juthasson a hatalom közelébe. Ez az a vezérelv, amely minden léptét irányítja a nyilvánosság kezelésétől az Alkotmánybíróság letörésén át a büntetőjogig – és az európai kritikák kezeléséig. Az ebből fakadó válasz a velencei bírálatra: a bizottság állásfoglalása a kormányt igazolta, ahol meg nem, ott tárgyi tévedések vannak.

A kormányfő megmondta előre, a médiatörvényhez hasonlóan vitatják majd Európában a „húsvéti alkotmányt” is, de közük nincs hozzá, az a mi belügyünk. A „mi” nem más, mint a hatalom. Annak a belügyébe avatkoznak – és innen parlamentarizmusra hivatkozni már politikai gengszterizmus.

Bár nagyra becsüljük, nem értjük, honnan az elhivatottság, amellyel élve a kormányfő biztos benne, hogy a magyar nép számára az ő politikai filozófiájának követése az egyetlen üdvözítő út. És el kell gondolkodnunk ezen a „belügyön”. Mert végül is mindegy, mit mond a velencei bizottság, mit az Európai Unió, a lényeg az volna, hogy tízmillió magyar akar-e az orbáni demokrácia szellemében élni. Hogy elviselhetőnek, sőt, jónak gondolja-e ezt az alkotmányt és a sarkalatos törvényekkel kibontakozó életet, vagy sem. Ez az, amit még nem tudunk. A többség egyelőre csak halkan szólal meg. Többnyire csendben figyeli, hogy a nemzeti önrendelkezésre hivatkozó cinizmussal hogyan tereli ki a kormányfő Európából az országot. Abból az Európából, amelyen kívül van ugyan élet, de azt nem kívánjuk senkinek, legkevésbé önmagunknak.