A néhai amerikai elnök ugyanis bizonyos értelemben nemhogy jó demokratának nem tekinthető, de kortársai közül sokan egyenesen önkényuralom kiépítésével, sőt fasizmussal vádolták. Nem utolsósorban azért, mert 1937-ben megpróbálta a hozzá és válságkezelő gazdasági programjához megértőbben viszonyuló tagokkal feltölteni az Amerikában az alkotmányosság fölött őrködő legfelsőbb bíróságot. Ami összeegyeztethetetlen a demokráciával. Vagy ez van, vagy az, a kettő egyszerre nem létezik.

FDR attól félt, hogy a korábbi republikánus elnökök jelöltjeiből álló testület nem fogja támogatni a gazdasági válságból való kilábalást szolgáló, sok tekintetben addig elképzelhetetlen megoldásokat, például az állam fokozott szerepvállalását felvető New Dealt. Ne apróságokra gondoljunk, hanem például az olajipar szabályozására, az egész bankrendszer átmeneti bezárására és az összes lakossági aranybetét kötelező papírpénzre váltására. Roosevelt még a tőzsdei kereskedés felfüggesztésére is fölkészült. Ha lett volna egy Kósa Lajosa, biztos ezt nevezték volna annak idején „gazdasági szükségállapotnak”.

A legfelsőbb bíróság bírái dühösek voltak FDR-re, mert a válságkezelés részeként megfelezte az állami nyugdíjakat – az övékét is. Ezért két idős, konzervatív bíró megváltoztatta döntését, aktív maradt, és persze dafke az elnök ellen szavazott. A bírók 70 éves koruktól önként nyugdíjba mehettek, de erre senki nem kötelezhette őket, a testület létszámát pedig nem az alkotmány, csak egy 1869-es törvény határozta meg.

Az amerikai alkotmányjogászok akkor már vagy két évtizede vitatkoztak azon, hogy az alaptörvényt szó szerint kell-e értelmezni, vagy annak elveit, szerzőinek szándékát kell alapul venni. Utóbbi esetben automatikusan kiegészül az idők során felhalmozódott tapasztalattal „élő” alkotmány, amely helyet ad a rugalmas értelmezéseknek, és nem köti meg XVIII. századi előírásokkal a végrehajtó hatalom kezét. FDR második elnöki terminusának elején úgy döntött, nem vár tovább, hatalmi eszközökkel billenti a végrehajtó hatalom felé az egyensúlyt. Azt tervezte, hogy minden 70 és fél évnél idősebb bíró mellé új, „munkaképes” jelöltet állít, össze sen akár hatot is, ezzel kilencről tizenöt fősre növelve a testületet. Az ötlet végül megbukott, mert FDR saját Demokrata Pártjában nem talált elég támogatásra, a közvélemény többsége utálta. Szívrohamban meghalt a szenátusi vita egyik kulcsszereplője – és lemondott egy konzervatív bíró, akinek helyére FDR végre jelölhetett egy liberálist, így erőszaktevés nélkül is elérhetővé vált a New Deal törvényei nek támogatása. Az elnök, mivel végül több mint 12 éven át töltötte be posztját, a kezdeti legfelsőbb bíróság kilenc helyére végül nyolc jelöltjét juttathatta be, a későbbi republikánus elnökök legnagyobb bánatára.

A történetnek persze semmi relevanciája a mostani magyar helyzetre nézve. Már csak azért sem, mert a Fidesz–KDNP-többségű parlament nem lesz olyan hű a demokrácia elvei hez, mint az 1937-es amerikai szenátus volt, és nem fogja leszavazni az Alkotmánybíróság feltöltését a hatalom kegyeltjeivel. FDR-nek, mint utólag kiderült, nagy szerencséje volt, az utókor nem e történet alapján ítéli meg. Lám, el is felejtettük, miért vádolták diktatórikus törekvésekkel. Másfelől nézve: lehet, hogy voltaképpen vissza kellene kapnia a terét?

Roosevelt kilencről tizenötre emelte a legfelsőbb bíróság tagjainak a számát