Schmitt Pál és a méltóságok szánalmas luftja

Több mint két hét telt már el azóta, hogy dr. Lenhardt Balázs, a Jobbik képviselője emberségből és sporttörténetből egyaránt megbukott a parlamentben, ám ez idő alatt az Országgyűlés is lejáratta magát.

Senkinek sem tűnt fel ugyanis L. B. napirend utáni felszólalása – nyilván azért sem, mert a közismertnek nem mondható honatya szereplései nem szoktak széles figyelmet kelteni –, pedig a nagyrészt a Videoton és Orbán Viktor kapcsolatáról szóló értekezés közben a következő kitérőt tette az alig ismert frakciótag: „Volt oka a magyar futballszerető társadalomnak egyéb szinten is az örömre. Kiesett az NB I-ből az MTK csapata. S meg kell mondjam, hogy ez a magyar futballszurkolókban – klubhovatartozástól függetlenül – osztatlan örömet váltott ki, mert Lipótváros büszkesége, amely a hazai mezőnyben egyébként idegen testet képez, sosem volt az átlagszurkoló kedvence.”

Érthető, ha az MTK Baráti Körét mélyen felháborította az alantas szöveg, valamint az, hogy e néhány odavetett mondatnak semmilyen visszhangja nem támadt a Tisztelt Házban. Ezért aztán a drukkerek társasága levelet intézett Kövér Lászlóhoz, az Országgyűlés elnökéhez, továbbá Schmitt Pál köztársasági elnökhöz, aki annak idején az MTK párbajtőrözőjeként nyert olimpiai bajnoki címeket. Válasz még nem érkezett, igaz, az államfő elfoglalt ember, a napokban például Széphalmon óvta a magyar nyelvet, mert az szerinte „nagy bajban van”.

Az „idegen test” még nem ért el az ingerküszöbéig, jóllehet a képviselő rövid, de félreérthetetlen áttekintése rá is közvetlenül vonatkozik.

Mint mindannyiunkra.

Mert az MTK magyar klub, sőt hazánk sporthistóriájának megkerülhetetlen része. Hogy csak a futballistáit említsük, kék-fehérben (és persze nemzeti mezben) játszott Orth György és Schaffer Alfréd, Schlosser Imre és Mándi Gyula, Sas Ferenc és Cseh II László, Sándor Károly és Hidegkuti Nándor, Lantos Mihály és Sipos Ferenc. Hazánk labdarúgásának akár száz kiváló alakját is ideírhatnánk, de minek: L. B.-n kívül mindenki tudja, hogy az MTK labdarúgói főszerepet játszottak – egyebek közt – a magyar futball két legnagyobb sikerében, az 1938-as és az 1954-es vb-ezüstérem megszerzésében. Nagyobb dolog ez annál, mint hogy a legrosszabbik képviselő-doktor kitörölhetné a történelemből. (Ma már társadalomtudósok serege állítja: a labdarúgás nem egyszerűen sport, hanem a nemzeti hovatartozás és az egyetemes nemzeti kultúra része.)

Harmincnyolcat ebben az évtizedek óta leszálló ágban lévő, ám a képviselő színvonalára korántsem süllyedő labdarúgásban nem lehet visszahozni. Remélhetőleg másként sem, bár L. B.-t nyilván nem érintenék meg bizonyos akkori cikkelyek. Egyébiránt harmincnyolcban már huszonhat éve állt a Hungária úti stadion, amelybe harminc-harmincötezer ember fért be, és gyakran meg is telt, függetlenül attól, hogy az MTK úgymond sosem volt az átlagszurkoló kedvence.

Az igazság persze az: a nagymagyar játékosok sora éppenséggel lenyűgözte a közönséget. Csel, passz, oxford... Ehhez képest a képviselő (képletesen) átesett az állított labdán.

Majd jött a hallgatás, a méltóságok szánalmas luftja.

Orth György ma
Orth György ma
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.