Érthető ez a magyar állapotokat tekintve, hiszen első minisztere egy nehezen szerzett diplomáját nemrég eltwitterező világfi, második miniszterére már a politológusok sem emlékeznek, a harmadik pusztán ugródeszkának használta a területet, hogy a többit ne is emlegessük. Ám ha arra gondolunk, hogy gyerekeink ugyanannyi időt töltenek a családban és iskolában együtt, mint azon kívül, és ezen utóbbi tér szolgáltatórendszere lenne hivatott alternatívát kínálni a tömeges passzív befogadás kultuszának, a plázák, multiplexek, gyorséttermek stb. világának, talán érthetővé válik, hogy Európa többi része nem pénzpazarlásként fi nanszírozza a területet. Nem véletlen, hogy az ötmilliós Finnországban 3200 államilag finanszírozott ifjúságsegítő és ifjúsági referens dolgozik, míg nálunk jó, ha 200; nem véletlen, hogy Németországban a közösségi terek fejlesztése kiemelt feladat; s az sem, hogy Franciaországban az ifjúsági szakmák egyetemi végzettséget adnak. Nálunk az elgettósodó lakótelepeken, a néptelenedő kisvárosokban nem megszüntetni kellene az ifjúsági irodákat, közösségi tereket, hanem meg- és újranyitni őket, hogy a települések megtartóereje ne csupán a templom-kocsma-hivatal szentháromságára korlátozódjon.

Az elmúlt 10 évben – bár meglehetősen felemás módon – de létezett az ifjúsági szakma. A maga kitekert jogi hátterével, az MSZP és a Fidesz által 2009-ben elfogadott Nemzeti Ifjú sági Stratégiájával, az elégtelen, de bejáratott finanszírozó csatornáival, a helyüket nem találó, de működő intézményeivel, a felemás tudományos hátterével és az erős hálót alkotó szakrendezvényeivel.

Ebből mára az alkotmányból kihagyott ifjúságjogi garanciák – az eddigi alkotmányunk mind a gyerekekről,mind a fiatalokról megemlékezett egy-egy paragrafusban –, beígért és a szocialistákon joggal számon kért, de azóta se megszülető ifjúsági törvény, és a forrásbővítő testületekben átírt döntéshozók szerepelnek, olyan szervezetek képviseletében, amelyek be sincsenek jegyezve.

Bár a Nemzeti Ifjúsági Stratégiát 86%-os többséggel fogadta el a parlament, a Fidesz először új stratégiát kívánt alkotni, majd ez új programmá szelídült, amit előbb májusra, majd az őszre ígértek.

Miután sikerült a forrásbővítő testületek döntéshozatali rendjét a maguk képére alakítani, már nincs akadálya, hogy ezen testületek rendszeresen írják át a szakértői listákat, többek között ellehetetlenítve olyan nagy múltú lapokat, mint a terület egyetlen szakmai periodikája az Új Ifjúsági Szemle, amely annak ellenére lett szoci koszfészeknek titulálva, hogy szerkesztőbizottságában Spéder Zsolt és Stumpf István, vagy a nemrég meghalt és a teljes szakma által szeretett és becsült fideszes képviselőjelölt Beke Pál is szerepel.

A megyei szintű, civil szervezetek által működtetett Ifjúságszakmai Módszertani Központok finanszírozását leállították, az ifjúsági irodák megszüntetéséhez némán asszisz tálnak, a szakmai háttérintézményt, a Mobilitást egy éve képtelenek egyik hivatal berkeiből átvinni a másikba.

Sikerült ellehetetleníteni a Mindengyerek konferenciát, elmaradt a több mint egy évtizede létező Település és Ifjúsága konferencia, és az utolsó „állva maradt” országos ifjúsági rendezvény, az Ifjúsági Szakma Országos Találkozója is végveszélybe került, miután két pár százezres, többször megígért, szerződés előtt álló összeget nullázott ki a tárca.

Az egy év alatt az egyetlen állami ifjúsági kezdeményezés, egy kudarcba fulladt ifjúságszervezeti kutatás volt. Ennek kérdőíve anonimitást ígér, majd egyedileg azonosítja a válaszadót. Aki a szociális kérdőív vonalkódja és az előbb leírtak között hasonlóságot vél felfedezni, nem téved nagyot.

A Ponyvaregény című film arról híres, hogy talán a legtöbb felesleges vérengzés jellemzi. Az ifjúságügy kész Ponyvaregény.

A szerző közíró