Három valódi okát érzékelem a véleményekbenmutatkozó inkább hangsúlybeli eltéréseknek.

1. A politikai hatalom alkotmányszöveggel se nyilvánítson álláspontot történettudományi kérdésben (helyes, teszem hozzá, mert nem dolga).

2. A Magyar Királyság 1944. évi szuverenitásmértéke ügydöntő súlyú abban a tekintetben, hogy jogörököse hordoz-e a korábban megítéltnél nagyobb perelhető felelősséget az akkor elpusztított félmillió, zsidónak nyilvánított polgára haláláért (szerintem igen).

3. Lefedhető-e egységesen a szuverenitásnélküliség ismérvével a magyar történelem időszaka a náci megszállástól az államszocializmustól búcsút jelentő rendszerváltásig, nyomatékos hivatkozással a szovjet csapatok 1991. évi távozására (nem).

Konkrétan a vita legutóbbi írásának (Deák István: Válasz Jeszenszky Gézának, június 16.) egyik megállapítására szeretnék reagálni. A szerző leszögezi, hogyMagyarország nem volt kevésbé független Hitlertől, mint Románia. És kiemeli, mindkét országban a belső politikai folyamatok voltak a meghatározóbbak. Majd – a magyar kiugrási kísérlet kudarcát értékelve – a két ország háborús sorsát a kritikus pillanatokban különbözőképpen alakító alapvető tényezőként hadseregük tisztikarának gyökeresen eltérő magatartását ragadja meg. Hiszen a román tisztek –engedelmeskedve királyuknak – szembefordultak a németekkel.

Nálunk viszont „általános ... katonatiszti felkelés” akadályozta meg az október 15-i kapitulációt. A gondolatmenet eddig a pontig helyes. Azonban itt befejezni nagyon hiányos: rendkívül lényeges oki, sőt a végkövetkeztetést is befolyásoló összefüggés figyelembevétele marad el.

Tudniillik, miért is pártolt el a honvédség Horthy kormányzótól, a Legfőbb Hadúrtól? Magyarországon öszszehasonlíthatatlanul erősebb befolyással rendelkezett a III. Birodalom, mint Romániában. Hitler a magyar társadalom igen jelentős részében népszerű volt! A Führer – a szóban forgó disputa történészeimaguk említik – területeket „adott” Magyarországnak, Romániától pedig – az „ősellenség”, a magyarok vonatkozásában – kizárólag elvett. E körülmény mélyebb elemzése viszont – nem mentve föl Horthyt, aki a szélsőjobboldalig eljutott szegedi tisztjeit nagyon is kedvelte – segítmegérteni, hogy mitől volt – az egész történelmi periódus alatt – annyira „puha” a Szálasiék elleni kormányzói politika ahhoz képest, amilyen keményen fellépett Románia két királya és Antonescu marsall a Vasgárdával szemben (lásd a Horia-felkelés véres leverése 1941. januárban!).

Összegezve, s így kiegészítendő Deák István cikke, 1944-ben Magyarország állami szuverenitása pro forma talán nem kisebb, mint Romániáé, ellenben – politikai-emocionális – függése a náci Németországtól sokkal nagyobb.

Fekete György történelemtanár, mentálpedagógus Budapest

– Hát lehet, hogy Angliában nincs nagy szükség betegekre, de mi azért megpróbáljuk a doktor úrral, hátha! MARABU RAJZA