Csendben elmúlt június 12-e, a gyermekmunka ellen 2002-ben a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) által meghirdetett nap. Rendben is volna ez, ha van valami, aminek semmi szüksége a kampányokra, annál inkább a folyamatos figyelemre, az a gyermekek kizsákmányolása.

Gyanítjuk, hogy ez a csendes rend a nyugati polgár önmegnyugtatása, hogy azután csak olyan terméket vegyen le az üzletláncok polcairól, amelyen ott virít a Fair Trade felirat. Hogy ezzel részéről minden el is van intézve, azt jelzik az ILO adatai. Világszerte 215 millió gyermekmunkás dolgozik, közülük 115 millióan veszélyes munkát végeznek. Ez utóbbi körben 2004 és 2008 között ugyan csökkent az 5–17 évesek aránya, húsz százalékkal nőtt viszont a 15–17 évesek száma. Ötvenkétmillióról hatvankétmillióra. A veszélyesmunkát végző gyermekek több mint 60 százaléka fiú, leginkább a mezőgazdaságban, a halászatban, a fakitermelésben és az állattenyésztésben dolgoznak.

Az ILO megteszi, amit megtehet: közös fellépésre szólítja fel a kormányokat, a munkaadókak és a dolgozókat. Aztán Juan Somavia főigazgató hirtelen túllép a közhelyeken, és azt mondja: „A gyermekmunka fennmaradásáért egyértelműen a jelenlegi növekedési modell hibáztatható.”

Mondjuk ki még nyíltabban: a kapitalizmus. Amelynek lényege, hajtóereje, hogy olcsón termeljen, és amindenkori keresletből a legtöbb hasznot hajtsa a befektető tőkésnek. A gyerekmunka tisztán bizonyítja: lényegét tekintve emberséges tőkés berendezkedés nem létezik, nem létezhet, ha gyerek termel olcsón, nagy hasznot hajtva, hát gyerek fog dolgozni.

Az emberséges vonásokért küzdeni kell. Évszázados kemény harc eredménye, hogy a nyugati kultúrában a gyerekmunkát nagyjából sikerült felszámolni. A globalizációval nem történt más, mint hogy a felvilágosodás Európájából száműzött gyakorlat átkerült a világ más kultúrájába, miközben ezen a földrészen bölcsen hirdetjük: a modern társadalom tudásalapú, ezért a gyereknek joga és kötelessége, a közösségnek pedig érdeke a mind hosszabb és jobb minőségű tanulás.

A szlogen már megvan, ezt se becsüljük le. Ám a valóságban a diplomásnak alig jut munka, a tanulni nem akaró vagy hajlandó gyereket pedig legújabban akár 15 évesen kiraknák minden képzettség nélkül a munkaerőpiacra, próbálja eladni egyetlen tulajdonát, a munkaerejét.

Hogy ez a gyakorlat miért volna erkölcsösebb annál a fejlődő világnál, amelyen oly gyakran számon kérjük európai értékeinket, nem tudni. Mint ahogyan azt sem, hogy amikor dicséretünkre mondva már csak „fair” terméket veszünk le az áruházak polcairól, gondolunk-e arra, milyen könnyű betanítani egy nyolc-tíz éves gyereket arra, hová ragassza a Fair Trade embléma öntapadós matricáját? Főként, hogy ha nem teszi, könnyen éhen hal.

Rizsaratás Kelet-Timorban