A jogászszakma, az ellenzék és a közvélemény élénken reagált arra a fideszes előterjesztésre, amely a „kiemelt ügyekben” 72-ről 100 órára növelné a bírói ítélet nélküli fogva tartás idejét.

Az első 48 órában a gyanúsított nem találkozhatna védőjével, hazugságvizsgáló gépet alkalmazhatnának vele szemben, s az ügyészség maga választhatná ki azt a bírót, aki öt nap elteltével döntene az előzetes letartóztatás vagy a szabadon bocsátás elrendeléséről. A javaslat alkotmányellenes (sérti a védelemhez való jogot), szembemegy az európai jogfejlődés alapelveivel, ellentétes az emberi jogok európai egyezségokmányával és minden nemzetközi konvencióval. Mivel „kiemelt jelentőségű ügy” lehet az összes hivatali visszaélés és a közélet tisztasága elleni bűncselekmény, ha az elkövető jelenlegi vagy volt önkormányzati képviselő, polgármester, országgyűlési képviselő vagy állami vezető, élhetünk a gyanúperrel, hogy a szokásos rapid módszerrel végigvitt törvénymódosítással a régóta forszírozott politikai bosszúpereknek akar szabadabb folyást engedni a hatalom. A konkrétumokat mintha kifejezetten a sukorói telekcsere ügyére szabták volna (lex Gyurcsány).

A kormányzat ezzel a jogállam fundamentumát bontja meg. Nemhogy a XXI. századi polgári, de már a XIII. század eleji középkori európai jogfejlődéssel is szembemegy. Már az 1215-ben született angol Magna Charta Libertátum (Nagy Szabadságlevél) deklarálta: „szabad embert törvényes ítélet nélkül elfogni, bebörtönözni, javaitól megfosztani, törvényen kívül helyezni vagy száműzni tilos”.

Ezt a joggyakorlatot próbálta megtörni a XVII. században az abszolút hatalmat építő I. Károly, aki alatt „az elfogatási ok megjelölése nélkül, a király egyenes parancsára” lefogott személyeket a bíró sem bocsáthatta szabadon. Legalábbis egy darabig – mert aztán kitört a forradalom, és I. Károlyt (egyéb okokból kifolyólag is) lenyakazták. Noha utódai később – egy rövid időre – visszaülhettek az angol trónra, II. Károly 1679. május 6-án kénytelen volt elfogadni a Habeas Corpus törvényt, amely szerint senkit sem szabad fogságban tartani, hanem meghatározott időn belül bíróság elé kell állítani, s a bíró dönt arról, hogy letartóztatásban marad-e a vádolt személy, vagy szabadon kell őt bocsátani.

Habeas corpus latinul annyit tesz: tiéd a tested. Törvénybe iktatása meszsze túlmutat az igazságszolgáltatási eljárás gyakorlatán. Az önkényuralommal szembeni leghatékonyabb védekezés: a hatalommegosztás fundamentumát képezi. Ahogy a szigetországban mondják: a Habeas Corpus az angol szabadság fő védőbástyája (the principal bulwark of English liberty). A híres brit alkotmánytudós, a jogállam elméletének XIX. századi kidolgozója, Albert Venn Dicey szerint a Habeas Corpus joga „nem nyilvánít ki elvet és nem határoz meg jogot, de gyakorlati okokból többet ér, mint száz másik, a személyes szabadságot szavatoló alkotmányos cikkely”.

„Amúlt századi neves történész, politikus Lord McClay szerint a Habeas Corpus törvénye a legszigorúbb zabla, amit törvényhozás valaha is a zsarnokságra kényszerített.” Az utóbbi idézet egy a magyar Országgyűlésben huszonegy évvel ezelőtt, 1990. június 18-án elmondott felszólalásból való. A felszólaló a liberális jogállam és az egyéni szabadságjogok átszellemült védelmezőjeként érvelt a Habeas Corpus jog mellett, s hogy a törvény 72 órára korlátozza a bírói ítélet nélküli fogva tartás idejét. „Nem értem, hogy egy Európa felé kacsingató Magyarország a XXI. század küszöbén miért ne tudná ezt egy ilyen alapvető szabadságjog tekintetében megtenni” – szólt szenvedélyesen.

Az illetőt Szájer Józsefnek hívták. A kormánytöbbség elfogadta a javaslatot.

Huszonegy év után – átbukva a XXI. század küszöbén – úgy fest, viszszafelé forog a fideszes óramutató. Szájer pedig – társaival együtt – a zsarnokság szolgálatába szegődött.