Eurosz(k)epszis
A szepszis kezdetben a test valamely részének gyulladásaként jelentkezik, de lassan átterjed az egész szervezetre, lebontja annak sejtjeit, és végül magas láz és szenvedés közepette a beteg halálához vezet. A kezdeti gyulladás az euró testén Görögország, de a kórokozó nem ő maga.
Az euró a piacgazdaságra jellemző önellentmondásos fejlődés eredménye. Annak jele, hogy a termelőerők immár kinőtték a nemzetgazdasági kereteket, amelyek feloldása azonban csak a termelés utólagos szabályozására képes piaci versenyviszonyok, az elkülönült tulajdonviszonyok felszámolása esetén lehetséges: a történelmileg az emberiség egésze által létrehozott termelőeszközök egyesek által történő kisajátításának, vagyis magántulajdonának a megszüntetésével.
A betegség első jeleit a válság hozta felszínre. Az események sorát a le ggyengébb láncszem, Görögország nyitotta meg, aztán jött Írország, s legújabban Portugália. De ott áll Spanyolország is a maga 9%-ot meghaladó költségvetési hiányával, 20%-ot meghaladó munkanélküliségi és 19,5%-os szegénységi rátájával, amelyek igencsak megnehezítik az elkerülhetetlen reformokhoz szükséges további megszorításokat.
Az Európai Unió és az IMF a bajba jutott országok segítségére sietett (110 milliárd eurót kapott Görögország, 85 milliárd eurót Írország, 78 milliárdot Portugália). Pontosabban az euró megsegítésére, merthogy ezeknek az országoknak a csődje a közös valután és a globalizált pénzpiacokon keresztül súlyosan veszélyeztetné az erősebb gazdaságokat is. A Nemzetközi Fizetések Bankja szerint a német és francia bankok kinnlevőségei az euró gyenge országaiban (Írország, Görögország, Portugália, Spanyolország) 2010 szeptemberében meghaladták a 766 milliárd dollárt (kb. 540 milliárd euró), ami kétszer annyit tesz, mint amennyit eddig az euró országai a mentőcsomagokra költöttek.
A róka fogta csuka esetével van dolgunk: a csődhelyzettől eurómilliárdokkal kell megmenteniük a versenyképeseknek a kevésbé versenyképes eurótagokat, hogy ez utóbbiak csődje miatt ne veszítsenek milliárdokat az előbbiek. A megsegítettek pedig mindent megtesznek az euróövezetben maradás végett, mert nagyobbnak ítélik a kilépés árát, mint a bennmaradásért. A kilépés ugyanis a nemzeti valuta újrabevezetésének horribilis költségén túl a valuta szükségszerű leértékelődését, a külföldi valutában fennálló adósság automatikus megnövekedését, inflációt, tőkemenekülést és ismét csak költségvetési megszorításokat von maga után.Mivel azonban nagyon dinamikus helyzetről van szó, az övezet egyben tartásamelletti érdekek és költségek egyensúlyát a piaci és társadalmi erők játéka mind a gyenge országok, mind az erősek részéről előbbutóbb megbontja.
A „bailout”, vagyis az államcsődtől való megmenekítés az országok versenyképességi különbségét nem oldja meg, ezért csak tűzoltás, és ha a tűz elalszik is, a gerenda leszakad. Ezt példázza az eurózónából való kilépést fontolgató, illetve újabb 120 milliárd eurós mentőcsomag előtt álló Görögország helyzete, amely jól vetíti előre a többi „megsegített” ország jövőjét is. Görögország egyensúlyi helyzete a mentőcsomaggal együtt sem javult, többek között azért, mert a heves és halálos áldozatokat is követelő társadalmi ellenállás miatt a Papandreu-kormány kénytelen volt lassítani a megszorítások bevezetését. Pedig a korábban kapott mentőcsomag következő részlete kiutalásának feltétele a megszorítások folytatása. A GDP 8%-ával felérő kiigazításra van szükség a költségvetésben 2015-ig, így 2011 áprilisában, alig háromnegyed évvel az EU–IMF-mentőcsomag feltételeként végrehajtott szigorítások után a görög kormánynak újabb megszorításokkal kellett előállnia. Eközben a munkanélküliségi ráta 15% körül alakul, és minden ötödik lakos a szegénységi küszöb alatt él. Ezúttal 26 milliárd euró költségvetési kiigazítást (nagyobbrészt kiadáscsökkentést) és 50 milliárd euró privatizációs bevételt terveztek. Ezekből 2011-re 3 milliárd eurós kiigazítás és 15 milliárd eurónyi privatizáció jut.
A privatizációs bevételeket a közel 300 milliárd eurós adósság csökkentésére kívánják fordítani. Többek között telefontársaság, erőmű, szerencsejáték, repülőtér kerül kalapács alá. Európa legnagyobb szerencsejátékcége, a francia állami ellenőrzés alatt álló, 9,5 milliárd euró forgalmat bonyolító Paris Mutuel Urbain, amelynek képviselője (nem) meglepő módon jelen volt a görög privatizációs bizottság informális áprilisi találkozóján, már jelentkezett is, hogy érdekelt a görög állam kezében lévő lóverseny- és szerencsejáték-vállalatra kiírt tenderben. A profitérdek tehát hasznot húz az ország nehéz helyzetéből.
A kétéves görög államkötvények 2011 áprilisának végén már csak több mint 25%-os, a tízévesek közel 14%-os hozam mellett adhatók el. A pénzpiacok tehát nem bíznak a sikerben. És közben az ír kormány is a neki adott mentőcsomag feltételeinek enyhítéséért lobbizik…
Tovább ront a helyzeten, hogy az eurót védő érdekekhez és a német gazdaság teljesítményéhez igazodó Európai Központi Bank néhány hete megemelte az euró kamatlábát, ami a valuta erősítése és a hitelköltségek emelkedése révén is sújtja a mentőcsomagot kapott vagy arra várományos euróországokat.
A görög gazdaság teljesítményének növelése többéves feladat, az adósságot azonban most kell fizetni. A kormánynak nem áll módjában a nemzeti valuta leértékelésével segíteni a versenyképesség, a külső egyensúly, a tőkebeáramlás javulását, hiszen nincs nemzeti valutája. Nem számíthat a szegény országoknak nyújtott kedvezményes (koncessziós) finanszírozási alapokra sem. Mindez egyébként Írországnak, Portugáliának és Spanyolországnak sem áll rendelkezésére. Az adósságteher enyhülését hozó átstrukturálás, illetve újabb mentőcsomagok szükségességét tehát maga a közös valuta követeli. Mint ahogy nagyrészt a közös valuta követeli azt is, hogy a gazdaság fizetőképességét, illetve a profittermelés kedvező feltételeit a gazdaság menedzselésébe érdemi beleszólással nem rendelkező, bérből, fizetésből, nyugdíjból és segélyből élő többség kárára hozott jövedelemelosztó intézkedésekkel állítsák helyre.
Átstrukturálással vagy anélkül, euró val vagy anélkül, megszorításokra a görög tőke versenyképességének javításához szükség van. A dolgozó tömegek extra erőfeszítésére szükség lenne egy egészen más helyzetben is, amikor a görögök magukért dolgoznak. De itt most nem erről, hanem a profittermelő képesség helyreállításáról van szó az egységnyi munkaerőköltség leszorítása árán.
A kérdés, tűrik-e ezt a görögök. Ma már mindennaposak a lázongások, tüntetések, sztrájkok. „A versenyképességi paktum és a szigorú megszorító politikák szegénységre ítélik az embereket szerte Európában” – üzenik a görög szakszervezetek.
A társadalmi elégedetlenség egy fokán a kormányoknak két választásuk van: vagy visszavenni az életkörülményeket rontó intézkedésekből és dönteni az ehhez szükséges radikális társadalmi-gazdasági változtatásokról, vagy erőteljes eszközökkel elfojtani a lázongást. Az utóbbi esetben máris ott vagyunk a szélsőjobboldalon.
Az első esetben logikus kezdőlépés, hogy az alkalmazkodás közvetlen kényszerétől, az eurótól szabaduljanak meg, aminek hatása azonban egy újabb válsággal ér fel, és csak magasabb szinten termeli újra a dilemmát. Egy ilyen esetben ugyanis ismét két választása lenne egy kormánynak: vagy elfojtja az elégedetlenséget, vagy elébe megy annak a gazdaság egészen új alapokon történő átszervezésével, amelynek része akár a termelőeszközök közös tulajdonlásán alapuló közösségi termelés (termelőszövetkezetek, társadalmilag ellenőrzött állami üzemek), a közös irányítás, az új érték újraelosztása a dolgozók javára, valamint a dolgozók bevonása életük irányításába. Ez a lehetőség makacsul fennáll, amíg társadalmi konfliktusok vannak, hiszen ezek elfojtása csupán elhalasztja a termelés alapvető viszonyaiban rejlő ellentmondások feloldását.
Az ilyen 22-es csapdája típusú helyzetek elhárítására hivatottak a megrendült országoknak juttatott mentőcsomagok, az adósságok átütemezése, amelyek másfelől az azokat nyújtó országokban terhelik meg a büdzsét, és válnak maguk is a fentihez hasonló csapdahelyzetek forrásává.
A sz(k)epszis (kór)okozója a tőke-versenyképesség. A profitnak terhet jelentő jóléti rendszerek leépítése, vagyis a GDP (a hozzáadott érték) tőke javára történő újraelosztása régóta napirenden lévő és a válság hatására a tőke számára még sürgetőbbé vált követelmény Európában. A versenyképesség az egységnyi munkaerőköltség leszorításával növelhető, vagy úgy, hogy a valutát a nemzeti munka értékét pontosan kifejező szintre hozzák, Görögország esetében leértékelik. Ez azonbanmost nem lehetséges. Az euró különböző versenyképességű szuverén nemzetgazdaságokra ugyanazt a valutát kényszeríti, értéke a vezető gazdaságokhoz igazodik. Így a gyengék számára az euró túlértékelt, ami önmagában versenyképességi hátrányt jelent nekik. Ezért szükségszerű, hogy további, a németnél, franciánál, osztráknál stb. kevésbé versenyképes országok szorulnak majd mentőcsomagra (mint pl. Spanyolország), vagy a régiek újabbakra, ami előbb-utóbb az erős gazdaságokat is kimeríti. A valutaleértékelési lehetőség hiányában a gyengébb országok kormányai az alkalmazkodás terhét saját gazdaságukra, elsősorban a munkavállalókra kell hárítsák, leszorítva a béreket, szociális juttatásokat, ami azonban egy ponton túl az adott ország társadalmi rendjét veszélyezteti.
A mizéria végső oka tehát nem az euró, hanem az országok által kínált tőkemegtérülési feltételek közötti „versenyképességi” harc. A közös valuta mint a forgalom és termelés egységes elszámolási eszköze a történelmi haladás terméke, és működési zavarait az a rendszer okozza, melynek vérkeringését biztosítani lenne hivatott: a gazdaságok közötti verseny. Az euróövezet a mai formájában nem maradhat fent, belső ellentmondásai előbbutóbb szétfeszítik.
Ha a görög adósságot átütemezik, Írország is hasonló könnyítéseket kér majd, hiszen az ez év végére már 170 milliárd eurót meghaladó ír adósság is visszafizethetetlen. Ha Görögország kilép, a további kilépések esélye megnő. Az övezet szétesésének növekvő veszélyével együtt nő egyben tartásának ára is, ami idővel a legerősebb gazdaságok számára is veszteségessé teheti a status quót.
Az euró még létezik, de a szepszikus folyamat már előrehaladott…
A szerző közgazdász
