A görög gazdasági válság már politikai. Sőt ha meggondoljuk, világpolitikai. Az, hogy az unió két vezető politikusa kénytelen az ügyben ugyanaznap állást foglalni a helyzet gyors megoldását sürgetve, mutatja, hogy európai közügyről van szó. Kár lenne csak a hellének déli természetével, féktelen költekező hajlamaival és az adófizetési iszonyával magyarázni a helyzetet.

A görög gazdaság valódi állapotát bizonyosan jól ismerték az uniós országok, a nemzetközi pénzügyi szervezetek. És hogy mást ne mondjunk, ismerték a görög államkincstár állapotát azok a német és francia fegyvergyártók, amelyek kormányuk erőteljes támogatását bevetették tavaly, nehogy már a görög kormány csökkentse a megrendeléseket. Görögország Európa legnagyobb fegyverimportőre volt az utóbbi években, és a németek és franciák jócskán nyertek a bolton. Ahogy a nagy bankok is.

Ezért is sürgette Merkel kancellár, hogy ők is vegyék ki a részüket Görögország szanálásából. A helyzet tehát nem csupán a görögök felelőssége, habár a megcsontosodott politikai struktúra, a családi alapú kétpártrendszer is részese a bajnak. Feltehetően felelősek a maguk állapotáért az állampolgárok is, akik ugyan ragaszkodnak a család meghitt politikai elkötelezettségéhez, de mégis hol egyik, hol a másik pártot ültették a kormányba.

Azt mondja görög barátom, hogy az emberek most magukhoz térnek ebből a régi kábulatból, s ezért mennek ki az utcákra.

A sztrájk megbénította az országot, s az athéni Szintagma térről és a szaloniki Fehér torony környékéről nem mozdulnak a civilek, akiknek csömörük van az egésztől, és végre valódi változást akarnak.

A válság elérte a családokat, a piacot, megváltoztatta a bevásárlási szokásokat. A munkanélküliség, a bércsökkenés húsba vágó. De a tüntetés oka Nikosz szerint nem is annyira a nélkülözés, hanem a kilátástalanság és csalódás a politikai rendszerben. A kétpárti váltógazdaság szinte elkerülhetetlenül vezetett a mostani államcsődközeli állapothoz. A pártok többnyire állami állások létesítésével, infrastrukturális beruházásokkal és nacionalista, populista demagógiával szereztek szavazatokat.

„Nem igaz, hogy Papandreu a választások előtt nem tudta, menynyire üres a kincstár. Sőt, tárgyalt az IMF vezetőivel is a későbbi segítség lehetőségéről. Mégis állította, hogy van pénz a programjához” – mondja barátom. Nemcsak a demokrácia, de a demagógia is görög szó.

A demagógia egyébként addig működik, amíg a társadalom el akarja hinni, hogy a politikusok (görög szó) lecserélésével megoldhatja a problémákat. Amit most tapasztal a világ, nem más, mint általános felelősségáthárítás. Ennek a görög tragédiának vagy komédiának részese mindenki. Amíg nem ismerik fel, hogy a felelősség közös, s az árat mindenkinek fizetnie kell, addig aligha lesz a darabnak jó vége.