Nagyon figyelemreméltó Kozák Márton és Magyar Bálint Szürkeségből sötétségbe című írása a Népszabadság június 4-i számában. Két okból is. Egyrészt mindmáig hiányzik az elmúlt húsz év kritikai áttekintése a maga teljességében, a sokat emlegetett politikai históriákon túlmenően, és ez az írás komoly előrelépést jelent a lényegi, mélyebb folyamatok elemzése felé.Másrészt, míg a szocialista oldalról a korrupciónak a pártot alulról-felülről mardosó elemzésével még pengettek ugyan némi sovány önkritikát, ám a liberális oldalról ez is teljesen hiányzott, akár az egyszerű politikai botladozásokra való kritikai visszatekintés formájában is. Ez a „szociológiai okokra” koncentráló esszé most mindkét hiányosságon enyhít, bár a komplexitás áttekintésében több ponton is kiegészítésre szorul, és a liberális önkritika ügyében is egy „külön íráshoz” küld bennünket. De ez is érthető, mert mindez még egy igen hosszú újságcikkbe se fért bele. Mindenesetre segít oldani azt a húsz év magányt, amibe azok az elemzők kerültek, akik szerettek volna ezzel a két párttal érdemi párbeszédet folytatni.

Az esszé friss gondolataiból most csak két fő témát szeretnék kiemelni, a szimbolikus, közösségképző politika hiányát és a kormányzásképtelenség kérdését. Valóban végre ki kellett mondani, hogy a szocialista–liberális kormányok egyik nagy gyengéje az volt, hogy a „nemzet felnőtté válását” nem tudták megfelelő szimbolikus politikával, civil identitástudattal kifejezni, és ezzel teret nyitottak a nemzeti és szociális populizmus előtt. Az is világos, hogy hiányzott a hatékony kormányzás, erről nemrégen magam is hosszasan írtam az ÉS-ben. De ahol a két téma összeér, ott még sok mozzanat hiányzik Kozák Márton és Magyar Bálint fejtegetéseiben. Itt lép be az a körülmény is, hogy a szocialisták – nagyrészt jogos – kritikája sokkal kidolgozottabb, mint a liberálisok eddig is sovány önkritikája. A „doktriner liberalizmus” kifejezés csak egyszer bukkan fel, pedig ez végigkísérte az elmúlt húsz évet, és sok jól bemutatott „csapdahelyzet” bizony ennek köszönhető.

A nyolcvanas években egy „romantikus” demokráciafelfogás uralkodott el, amely szerint alapvetően csak az államot kell korlátozni, és az állampolgár szabadságát korlátlanul engedni kell kibontakozni. Így egy doktriner liberalizmus nyomta rá a bélyegét a liberálisok gondolkodására, minden országra érvényes, történelem feletti demokratikus normákkal. Ezekhez nem is voltak hajlandók hozzányúlni, és a drasztikusan változó valósághoz alkalmazni, avagy az emberi méltóság védelmében korlátozni, ezért korlátlanul ömlött az egész társadalomra a legszélesebb értelemben vett gyűlöletbeszéd. A társadalom jelentős része az elmúlt húsz évet úgy élte meg, mint mások „személyi szabadságának” tobzódását és a saját „létbiztonság-szabadságának” hiányát. A liberálisok főleg az állami beavatkozás elhárításán buzgólkodtak az életminden területén, ám az állam gyengítésénmár együttmunkálkodtak a szocialistákkal az új, demokratikus állam teljes kiépítése helyett. Az ideológiai zűrzavar miatt mostanában nagy kínban vagyunk az állammal kapcsolatos elnevezésekkel, ezért csak annyi világos, hogy nem „erős” államra van szükség a Fidesz mostani országdúlása értelmében, hanem polgárbarát, valamennyi funkcióját hatékonyan betöltő államra.

Ez az üzenet azonban még hiányzik a baloldali politikai diskurzusban, mert sem a vezetők, sem az elemzők nem hajlandók érdemben szembenézni a két ciklus gyenge kormányzásával. Így manapság baloldali értelmiségi körökben a kétharmados bukta miatt a népség-katonaság hibáztatása a divat, mindenért az embereket minősítik le, és a demokratikus kultúra hiányán sopánkodnak. Az esszében is „keleties ösztönöket” emlegetnek, holott a továbbiakban már bölcsen azzal érvelnek, hogy az embereket belekergették ebbe a nagy csalódásba, és ezzel a „lappangó betegség kitört”. Bár egészében az írás jól bemutatja a húsz év eddig homályban maradt kudarcos történetét,mégsem vonja le belőle azt a következtetést, hogy a magyar lakosság nem a reménytelen „alattvalók” kavargó közössége, hanem a türelmes polgároké, akik csak húsz év keservei után nyújtották be a politikai elitnek a számlát. Nem várható el ugyanis a lakosságtól, hogy szent révületbe essen a „pannon puma” makrogazdasági vívmányaitól, ha a gazdasági növekedés áldásaiból nem részesedik. Nyugat-Németországban is csak a jólét gyors emelkedése konszolidálta a demokráciát a második világháború utáni évtizedekben. Itt mutatkozik meg annak egyoldalúsága, sánta féligazsága is, amit az eszszé a szocialisták „osztogató” politikájaként jellemez. 1997-től ugyanis megindult a gazdasági növekedés, s ennek fokozatosan jelentkeznie kellett volna az életszínvonal szintjén is.

A kétezres évek elejére mégis óriási szakadék keletkezett az ország és az állampolgárok gyarapodása között, ráadásul egy igen polarizált jövedelmi struktúrában. A felzárkóztatásnak tehát meg kellett kezdődnie, s bár elkapkodva és elhamarkodva történt, de csak ebben a történelmi keretben lehet értelmezni. A húsz év magány, az „intellektuális koncepciótlanság” időszakában valóban végbement az értelmiségi társadalom szétesése, és ebben a tekintetben is jogosan felvethető a „koalíciós felelősség” kérdése. Sőt, még erőteljesebben is kellene bírálni a szoclib koalíciós kormányokat azért, hogy képtelenek voltak kialakítani azt a közérthető demokratikus diskurzust, ami elér az emberekhez ésmozgósítja őket. A Fidesz azonban olyan brutális tanítómester, aki most minden réteget belepofoz a saját érdekvédelmének a megszervezésébe. Bár sem a globális, sem a hazai válság előtti állapothoz nincs visszatérés,mégis egy új, bátor jövőkép kialakítása csak az elmúlt húsz év radikális kritikája révén lehetséges. Talán már a baloldali avagy „ballib” értelmiség is ébredezni fog, s ehhez nagy szolgálatot tett Kozák Márton és Magyar Bálint írása, ami remélhetőleg egy szélesebb vita nyitányául szolgál.

A szerző politológus