Az elmúlt néhány hónap alatt kialakult a magyar politikai, gazdasági és szellemi elit egységes álláspontja a devizahitelezésről, miszerint annak minden következményét a devizában eladósodott háztartások kötelesek viselni. Szó lehet halasztásról, mint a kormány és a bankok engedményéről, de kizárt a bankok, illetve a kormány vagy az illetékes hatóságok felelőssége. A bankokat pártoló Gyurcsány–Bajnai-politikát élesen bíráló Fidesz a minap, hátat fordítva eddigi nézetének, leszavazta az Országgyűlés fogyasztóvédelmi bizottsága elé terjesztett, a banki gyakorlat kivizsgálását szorgalmazó javaslatot. A bizottság fideszes tagjai nyilatkozatukban világossá tették egyetértésüket az előző kormány álláspontjával: a kialakult tragédiáért kizárólag az áldozatok a felelősek. Mások, mint pl. Bokros Lajos, egy mellékutat követve, azonos eredményre jutnak. Nem szabad a felelősséget az államra hárítani, mert az a többi ártatlan adófizető kárára történne, de a bankokat sem szabad felelősségre vonni, mert egy ilyen lépés káros hatással lenne tőkeellátottságukra, ami aztán csökkentené hitelezőképességüket. Ez utóbbi nézet szerint nem azért nem kell a bankokat és a hatóságokat elszámoltatni, mert ennek nem lenne alapja, hanem azért, mert úgy vélik, hogy a következmények nem lennének szerencsések.

A kép éles fényt vet hazánk szellemi, erkölcsi és társadalmi elmaradottságára, jogrendszerünk történelmi örökségére,miszerint a jog nem az igazságosság és méltányosság biztosítéka, hanem a mindenkori hatalom mindenkori fegyvere. Nem az erőfölénnyel való visszaélés lehetőségének korlátozása, nem a kiszolgáltatottság felszámolása, nem alapvető jogok maradéktalan biztosítása, hanem a kialakult erőviszonyok konzerválása a rendszer valós feladata.

Mindez szöges ellentétben áll a fejlett társadalmakban kialakult szemlélettel. A fejlettség Adam Smith óta ismert feltétele a szakosodás, és a szakosodásra épített felelősségvállalás. Ha mindenki teszi a dolgát, teljesíti a szakmájával járó felelősséget, nincs szükség mindennek utánajárni, mindenhez érteni, megbízhatunk egymásban. És éppen ez, a felelőtlen ezermesterkedés amatörizmusát helyettesítő szakosodott profizmus a fejlődés, a termelékenység és hatékonyság legfontosabb motorja. A fogyasztóvédelem kiindulópontja a piacgazdaságban tehát nemcsak a fogyasztó iránti gyöngéd empátia, vagy a méltányosság mint a társadalmat összetartó érték felismerése, nemcsak a felelősség világos megfogalmazására épített bizalom ápolása, hanem – ami a gazdaság fejlődése szempontjából jóval fontosabb – a szakmai teljesítmény serkentése. Mivel a fejlett, öszszetett piacok gördülékeny működését csorbítják a hibás termékek, szolgáltatások vagy gyakorlatok, az efféle hiányosságok kiküszöbölése éppen a piacgazdaság létérdeke még akkor is, ha attól az egyik vagy másik gazdasági szereplő vagy csoport érdekei sérülnek. A XlX. század irányelve, caveat emptor – „vevő, légy résen” – mára az ellenkezőjére, caveat vendorrá vált. Ma már a termék vagy szolgáltatás előállítóját terheli az előállításból fakadó minden felelősség, a „tetszettek volna kevesebb hitelt felvenni” jellegű ellenvetés – ez a valamikori caveat emptor elmélet alkalmazása – szinte minden területen az előállító, esetünkben a bank, szakmai felelősségébe ütközik. Persze ha valóban elmondható, hogy a bank a hitelfelvevőt ellátta a hitelkonstrukcióhoz fűződő mindazon ismerettel, ami szükséges a konstrukció alkalmasságának megítéléséhez, elképzelhető a hitelfelvevő felelőssége. De nem ez a valóság.

A körültekintő hitelezés a mai pénz- és tőkepiacok bonyolult világában nem a hitelfelvevő, hanem a szakértelemmel rendelkező bank dolga, mert a szükséges szakmai ismeretek hiányában az átlagháztartás nem tudja megállapítani, hogy mekkora havi törlesztéssel kell számolnia. A hitelképesség határának kiszámítása tehát a bank szakmai feladata, amit mi sem bizonyít jobban, mint a tény, hogy ezt a feladatot a bank csak különdíjazásért – mint például a „hitelbírálati” díj befizetéséért – vállalja. Annak megállapítása aztán, hogy a bank által javallott hitelkonstrukció általa ajánlott mérete és működési jellegzetessége mennyire felel meg az általa behatárolt hitelképességnek, végképp a bank felelőssége.

A devizahitelezés azért hibás, mert a benne rejlő árfolyam-ingadozás lehetetlenné teszi a hitelbíró képesség korlátainak betartását. Az óriási méretű ingadozás figyelembevétele vagy a képességnél jóval kevesebb hitel folyósítását teszi szükségessé, mint amennyi a forinthitel esetében lehetséges lenne, vagy annak negligálása a hitelbírás határát meghaladó kötelezettséget eredményez. Egyik kimenet sem felel meg a bank szakmai kötelességének, amely teljesítéséért ráadásul a bank pénzt is kért és kapott. Ma már nehéz a devizahitelezést pártoló véleménnyel találkozni. Persze lehet, hogy ennek ellenére a magyar jogrendszer jelenlegi fejlettségi szintje nem képes biztosítani a fentiekben leírt követelményeket. De a felelősség jogilag is számon kérhető meghatározása nélkül inkább elmaradottságunk állandósulására, mint a szakmai teljesítmény színvonalának emelkedésére számíthatunk.

A szerző az az oxfordi egyetemen a Blackfriars Hall tanára