A Népszabadságban május 31-én megjelent, Az alaptörvény és a magyar történelem című írásában Jeszenszky Géza volt külügyminiszter, történész kollégám meglehetős hévvel támadta mind a hírneves történész Ungváry Krisztiánt, mind engem, mert szerinte igazságtalanul bíráltuk az alaptörvényt. Jeszenszky érvelése megérdemel egy hosszabb kommentárt, de hogy ne untassam az olvasót az „én nem ezt írtam vagy én nem ezt gondoltam” típusú kijelentésekkel, nem fogok Jeszenszkyvel vitába szállni, hanem megpróbálom megvitatni és európai keretbe illeszteni az alaptörvény preambulumában emlegetett állami szuverenitás problémáját. Igaz-e, amit a preambulum állít, mármint hogy 1944. március 19-én Magyarország elveszítette az állami önrendelkezését, és azt csak 1990. május 2-án állította helyre? A kérdés továbbá, hogy ezt az állítólag nem szuverén országot mennyi felelősség terheli a félmilliónál több zsidó származású magyar lakos megsemmisítéséért.

Miután semmi kétség sem lehet aziránt, hogy Jeszenszky Géza mélyen átérzi a zsidókat ért 1944–es tragédia súlyosságát, valamint határozottan elítéli az ártatlanok gyilkosait, igyekszem általánosságban rámutatni arra, hogy kik mit tettek Európában és milyen körülmények között a zsidók megvédése, illetve kiirtásuk érdekében.

A második világháború gyilkosainak vétkeit rendkívül súlyosbítja, hogy lámpással kell keresnünk azokat az egyéneket vagy csoportokat, akiket a német megszállók annak idején azért büntettek meg, mert akár Magyarországon, akár más, a németekkel szövetséges államban vonakodtak részt venni a zsidók kiirtásában. Ma már köztudomású, hogy maga az SS sem büntette meg a saját soraiban azokat, akik nem voltak hajlandók leöldösni védtelen zsidókat. A milliószor elismételt „ölni vagy meghalni” típusú védekezés nem más, mint olcsó kifogás. Magyarország esetében amúgy sem igen akadt alkalom az ilyesfajta német parancs megtagadására,mert az országon belül, kevés kivétellel, nem a németek rendeltek el atrocitásokat, hanem a magyar hatóságok és egyes magyarok öltek zsidókat, vagy a megöletés céljából német területre deportálták őket. Adolf Eichmann és társai szaktanácsadói szerepet töltöttek be.

A legtöbb magyar zsidó áldozat azok közül került ki, akiket a magyar hatóságok 1944 tavaszán összegyűjtöttek és Auschwitzba való szállítás céljából átadtak a németeknek. A lágerbe érkezetteket az SS a helyszűkére, valamint a gyerekek, öregek, betegek és asszonyok használhatatlanságára hivatkozva nagyrészt elgázosította. Eközben otthon a 18 és 48 év közötti zsidó férfiak katonai munkaszolgálatot teljesítettek: őket és a fővárosi zsidókat 1944 tavaszán kevés kivétellel nem adták át a németeknek.

Igaz persze, hogy Magyarország Hitler Európájához tartozott, s így százszázalékos szuverenitással nem rendelkezett; gondoljuk meg, hogy a „semleges” Svájc és Svédország milyen mértékben volt kénytelen tekintettel lenni a Harmadik Birodalom politikai és gazdasági kívánalmaira. Mégis, Magyarország, Hitler más szövetségeseihez hasonlóan, igen sok döntően fontos kérdésben önállóan rendelkezhetett. Például Olaszország, Románia, Magyarország, Bulgária, Szlovákia és Horvátország maga döntött, hogy német mintára átalakítsa-e belső politikai struktúráját, lépjen-e be a háborúba, miként bánjon a kisebbségekkel és különösen a zsidókkal, valamint később, hogy kilépjen-e a háborúból, és ha igen, szálljon-e szembe a németekkel.

Ami Finnországot illeti, az sohasem lépett szövetségre Németországgal, hanem önálló fegyvertársként vett reszt a Szovjetunió elleni hadjáratban. A finnek maguk határoztak a háborúba való belépés és kilépés kérdésében, amellett mindvégig megőrizték a demokratikus parlamenti rendszerüket, s a kevéske finn zsidót nem bántották. Sőt, és ez a történelem egyik iróniája: a finn hadseregbe besorozott zsidók százai harcoltak a németek oldalán a Szovjetunió ellen. A továbbiakban megpróbálom kimutatni, hogy Németország szövetségesei valóban szövetségesek voltak, s nem pedig csatlósok vagy bábkormányok által vezetett országok.

A legfontosabb szövetséges, Mussolini Olaszországa 1940 júniusában a németek megkérdezése nélkül, sőt Hitler szándékai ellenére lépett be a háborúba, és később is felelőtlen lépéseivel rengeteg gondot és bajt okozott a németeknek. Egy évvel később Románia, Finnország, Magyarország, Szlovákia, Horvátország és Olaszország gyakorlatilag minden német nyomás nélkül, a maguk elhatározásából csatlakoztak a szovjetellenes hadjárathoz. Ugyanakkor a németekkel szövetséges Bulgária visszautasította a bolsevizmus elleni hadjáratban való részvételt, és mindvégig jó viszonyt tartott fenn a Szovjetunióval.

1943 elején, a Don-kanyarban elszenvedett iszonyú veszteségek következtében Magyarország, Olaszország, Horvátország és Szlovákia, a németek véleményével keveset törődve kivonta a megmaradt csapatait a frontról, és megelégedtek a megszállók szerepével.

Magyarország, Szlovákia, Horvátország és Románia háborúban való részvételét nem annyira a németek irányában érzett odaadó szeretet vagy a náci ideológia iránti lelkesedés határozta meg, mint inkább a szomszéd államokhoz való viszony, pontosabban a névleges szövetségesek egymással ellenséges politikája. A fent nevezett országok mindegyike a német szövetséget a szomszéd államok kárára igyekezett kihasználni; így például Erdélyben sem a románok, sem a magyarok nem hallgattak a német–olasz katonai ellenőrző bizottság tanácsaira, hanem mindent elkövettek egymás bosszantására. Közben a katonai bizottságot elárasztották egymás ellen irányuló panaszaikkal.

A háború folyamán a magyar vezetőség a románok és a szlovákok ellen, a román vezetőség a magyarok és a bolgárok ellen, a szlovák kormány a magyarok és a csehek ellen, a horvát kormány a szerbek ellen agitált, ezzel sok gondot okozva nemcsak a német külpolitikának, hanem a német hadvezetőségnek is. Az utóbbi például kénytelen volt azon igyekezni, hogy a magyar és a román szövetségesek még csak véletlenül se kerüljenek egymás mellé a fronton, másképpen a nagy háborún belül kitörhetett volna egy kis háború.

Mint jól tudjuk, 1943 júliusában az olasz fasiszta pártvezetés és hadsereg-parancsnokság Hitler bőszült tiltakozása ellenére menesztette, majd letartóztatta Mussolinit. A háborúból való kiugrást, mint következő lépést a németek nagy ügyességgel és még nagyobb brutalitással megakadályozták, s így Olaszország egy jelentős része a háború végéig a kezükben maradt. Elismerem, hogy a németek által kinevezett olasz fasiszta köztársasági kormány bábkormány volt, de hát addigra a királyi Olaszország már hivatalosan hadban állt a Harmadik Birodalommal.

Ami a zsidókkal való bánásmódot illeti, nyugodtan állíthatjuk, hogy azt nemcsak a belső antiszemitizmus és a németek kívánságai szabták meg, hanem, mindennél fontosabban, a németekkel szövetséges államok egymásra figyelő zsidópolitikája. A legtöbb kis szövetséges az olasz példát leste: amíg Mussoliniék aránylag türelmesen bántak a zsidókkal, s hallani sem akartak arról, hogy kiadják őket a németeknek, legyenek azok olaszok vagy nem olasz állampolgár menekültek, addig a magyar kormány sem volt hajlandó tárgyalni a zsidók átadásáról, legyenek azok magyar állampolgárok vagy külföldről menekültek. Amikor 1943 kora őszén Olaszország északi felében a németek átvették a hatalmat, s megkezdődött a zsidók deportálása, a magyar kormány is nehezebb helyzetbe került, de dicséretükre legyen mondva, a kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök továbbra is megvédték a zsidókat. Semmi kétség, hogy Magyarország megszállását 1944. március 19-én a Kállay-kormány emberséges zsidópolitikája is siettette.

Mondhatjuk, hogy a németekkel ellentétben egyik szövetséges sem törekedett minden zsidó kiirtására. Hogy ki haljon meg és ki nem, azt olyan tényezők szabták meg, mint az asszimiláció foka és mértéke (egy kikeresztelkedett, jól szituált, az ország nyelvét hibátlanul beszélő zsidó túlélés szempontjából mindenütt nagy előnyöket élvezett), a tisztviselői korrupció, a pillanatnyi hadi helyzet és a németek kívánságai. Magyarország és a többi szövetséges között volt azonban egy alapvető különbség: amíg Romániában, Horvátországban és Szlovákiában a zsidókat a háború első éveiben üldözték a leghevesebben, viszont Sztálingrád után még az olyan fanatikus antiszemiták, mint a szlovák Tiso, a román Antonescu és a horvat Pavelic is életben hagyták a zsidóság megmaradt részét, addig Magyarországon pont az ellenkezője történt. Az után, hogy Horthy kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök adminisztratív apparátusa lehetővé tette, hogy a zsidók majdnem normális körülmények között éljenek, 1944 tavaszán Sztójay Döme miniszterelnök kormánya embertelenségben versenyre kelt Európa leggonoszabb zsidóüldözőivel. Igaz azonban, hogy 1944 tavaszán és nyarán Horthy és a katonai vezetőség a budapesti zsidók és a munkaszolgálatos férfiak életben tartásával határt szabott a pusztításnak. (A későbbi nyilas-kormány sem csak öletett, hanem a budapesti gettó felállításával lehetővé tette százezernél jóval több budapesti zsidó életben maradását.) A kérdés persze, hogy mennyi dicséretet érdemel az, aki nem öli meg minden áldozatát.

Magyarország 1944. márciusi német megszállását néhány hiányos létszámú hadosztály hajtotta végre, s mert semmilyen ellenállásba nem ütköztek, nagy részük hamarosan elhagyta az országot. Továbbra is a helyén maradt a kormányzó, az általa kinevezett új kormány, amelynek több minisztere a Kállay-kormánynak is tagja volt; a kiterjesztett mozgósítás következtében hirtelen hatalmasra duzzadt hadsereg, amelynek nagy része, igaz, a keleti fronton szolgált, valamint a csendőrség, a rendőrség és a teljes közigazgatás. S habár igaz, hogy a Gestapo letartóztatott sok száz náciellenes politikust és újságírót, aminek következtében az ország sokat veszített az önállóságából, a magyar hatóságok 1944. március 19-e után gyakorlatilag ugyanolyan lehetőségekkel rendelkeztek a háborúból való kilépésre, mint a románok, a bolgárok és a szlovákok. Ezen államok mindegyikében állomásoztak német katonák, mégis 1944 nyarán a szlovák hadsereg jelentős része a hadügyminiszter vezetése alatt fellázadt a német uralom ellen, és a német ellentámadás dacára az ország egy része végig a szlovák felkelők kezében maradt. Ugyanazon év augusztus–szeptemberében Románia, Bulgária és Finnország teljes erővel a németek ellen fordult, kiverve őket az országból, és derekasan kivéve a részüket a nácik elleni győztes hadjáratból. Ezzel szemben a magyar honvédség nem a németek, hanem Horthy kormányzó ellen lázadt, amikor az utóbbi 1944. október 15-én megpróbálta kivezetni az országot a háborúból.

Nyugodtan állíthatjuk, legalább Horthy Miklós esetében, hogy mind a haza megvédése és elveszejtése, mind a zsidók megmentése és elpusztítása terén megérdemelte, hogy egy időben kitüntessék és súlyosan megbüntessék. Mindebben Horthy nem állt egyedül az európai országokat kormányzó nemzeti konzervatív államférfiak között.

A fentiekre való tekintettel lényegtelen, hogy az 1944. tavaszi deportálások idején hány tucat főispán vagy főszolgabíró mondott le, semmint hogy részt kelljen vennie a szörnyűségekben. A lemondott főtisztviselő helyébe rögtön akadt egy-egy lelkesen jelentkező helyettes. A deportálás maga, s ebben minden SS-szakértő megegyezett, a teljes magyar közszolgálati apparátus részvételével a lehető legsimábban ment végbe. Így igenis történelemhamisítás, ha egy vezető magyar politikus azt állítja, hogy nem volt összefüggés Észak-Erdély 1940. évi magyar megszállása és az észak-erdélyi zsidók 1944. évi deportálása között. Tény, hogy amíg a románok egyetlen dél-erdélyi zsidót sem adtak át a németeknek, s azok életben is maradtak, addig Észak-Erdélyben a magyar hatóságok a csecsemőket, vakokat, őrülteket és haldoklókat is átadták a németeknek. Az észak-erdélyi deportáltak közül kevesen maradtak életben.

1944 októberében, az után, hogy minden más szövetséges valamilyen formában kilépett a háborúból, Horthy Miklós is megpróbálta megadni magát a három nagyhatalomnak, de ebben megakadályozta egy általános magyar katonatiszti felkelés. E felkelés jelentőségéhez képest keveset számítottak akár az utcákon randalírozó nyilas pártszolgálatosok, akár a néhány tucat német ejtőernyős és SS-katona a királyi várban. A német beavatkozásra való örökös hivatkozás helyett inkább azon kellene vitatkozni, hogy 1944. augusztus 23-án miért engedelmeskedett minden román tábornok és más katonatiszt Mihály király parancsának, a németek ellen fordítva a román hadsereg fegyvereit, viszont október 15-én miért nem engedelmeskedett Legfőbb Hadurának a legtöbb magyar tábornok és katonatiszt. Annyi bizonyos, hogy az október 15-i katonai lázadás következményeként pusztult el a főváros és az ország jelentős része, s hogy a második párizsi békeszerződésben ismét súlyosan megbüntették Magyarországot.

A szerző történész, Columbia University, New York City