Egy olyan országban, ahol a hatalom tévedhetetlennek hiszi magát, nem lehet útját állni a téboly tombolásának. Hogy csak a Természettudományi Múzeum példájánál maradjunk: hiába tudjuk, hogy az utókor az eszement döntések iskolapéldájaként fogja számon tartani a két évszázados közgyűjtemény felszámolását, a beletörődés több mint célszerű. Még akkor is, ha sejtjük, hogy nagyjából így történhetett: valahol valaki lelkesebb volt, mint amilyen művelt, így abbéli igyekezetében, hogy újabb Horthy-nosztalgiát idéző intézményt támasszon fel, felfedezte a Ludovikát, és közszolgálati egyetemet álmodott belé, nem tudván, hogy a főépület kissé kopottas falai mögött és alatt van egy komplett múzeum. Egy korszerű, európai hírű gyűjtemény, amelynek kialakítására csaknem húsz év alatt több mint tízmilliárd forintot költöttek az adófizetők. Boldogabb országokban egy ilyen múzeum a kulturális kormányzat büszkesége lenne. Normálisabb országokban az a slapaj, akinek ez a marhaság eszébe jutott, rádöbbenve, hogy mit tervezett, csak annyit mondana, hogy renonsz, és hagyná a Természettudományit békén. Hogy mi lesz nálunk? Egy év tanulságai mutatják, hogy a muzeológusok szépen összecsomagolják azt a pár millió ezt meg azt, és elviszik valahová, hogy a rendőrök meg katonák és még sokan mások nyugodtan tanulhassanak a jobboldali ethosz fellegvárában. Amivel természetesen örökre ellehetetlenül a közgyűjtemény, még akkor is, ha kiállítótereinek egyelőre megkegyelmeznek: muzeológiai közhely, hogy nincs tárlat gyűjtemény és kutatómunka nélkül. Azzal meg tényleg ne áltassuk magunkat, hogy a súlyos költségvetési megszorítások közepette akár az orbáni negyven éven belül el fog készülni a Városliget peremére rajzolt múzeumi légvár. A történetnek azonban nem csak az a tanulsága, hogy valóban mindent lehet. Legalább ilyen jól mutatja, hogy milyen fogalmi zűrzavart takar a kormánypártok retorikai ágyútüze. A Természettudományi, akárcsak a többi országos kulturális intézmény, ugyanis épp azt a „magyart” és „nemzetit” testesíti meg, amit a hatalom kötőszóként is használ, de mibenlétéről láthatóan fogalma sincs. Közös kulturális örökségünk gyűlik évszázadok óta azokban a múzeumokban, amelyektől már év elején elvett a kormány egyhavi teljes költségvetést, s amelyekre láthatóan üres épületekként, rosszabb esetben – ahogy az a pusztulás határára ért Iparművészetinél látható – feláldozható intézményekként gondol. Polgári múltunk, valamikor egyet akarásunk tanújele az is, hogy mindmáig van nemzeti operánk és színházunk – bár ezekből semmi más nem érdekli a hatalmat, mint hogy ki az igazgató.

Az persze nagy öröm, hogy ha máshol nem is, a deklarációkban már megszületett a magyar kulturális örökséget egyetlen virtuális intézményben összegző digitális archívum, a Manda. Nem árt emlékeztetnünk, hogy nem volna mit digitalizálni, ha elődeink oly hosszú időn át nem gyűjtötték, tanulmányozták, őrizték volna mindazt, ami hazánk és népünk létét dokumentálja. Ez az, amit épp most hagynak abba.