– Emiatt jöttem.

–Miért, mi van benne? – kérdezte a vezérigazgató, mire a politikus mélyen a szemébe nézett, s azt válaszolta:

– Kinyomtattam pár oldalt a büntető törvénykönyvből. Főként a különösen nagy értékre elkövetett sikkasztásról szóló részeket.

A vezérigazgató erre hátradőlt, s arra gondolt, ezek után vajon megkérdezze-e ettől a politikustól, hogy kér-e kávét, teát, üdítőt vagy ásványvizet, s ha igen, ez utóbbiból milyen fajtát, szénsavasat-e vagy menteset. Ez jutott neki eszébe a büntető törvénykönyvről, főként a különösen nagy értékre elkövetett sikkasztásról szóló részekről. Hogy vajon mivel kínálja meg ezt a fiút. Így mondta: „ezt a fiút”. Merthogy annyi idős lehetett ez a politikus, mint a vezérigazgatónak a kisebbik, most egyetemista fia.

De nem jutott rá ideje, hogy bármivel is megkínálja, mert a fiatalember kinyitotta a dossziét, elővett egy lapot, s fölolvasta:

– A 317. paragrafusról van szó. Aki a rá bízott dolgot jogtalanul eltulajdonítja vagy azzal sajátjaként rendelkezik, sikkasztást követ el. A büntetés öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha a sikkasztást bűnszövetségben, üzletszerűen követik el.

Hát jól van, nyugtázta magában a vezérigazgató, akkor nem barátkozunk, hanem tárgyalunk.

Legalább nem fogy az ásványvíz.

De az az igazság, hogy azért meg volt hökkenve. Lassan húsz éve vezeti a céget, látott már ezt-azt, találkozott ezzel-azzal, hallott különösen nagy emberekről különös kis dolgokat, de azért az nem szokott megtörténni vele, hogy a saját irodájában fenyegesse meg egy kölyök, aki az ő kisebbik fiával egykorú.

– Nem értem, hogy miért kellene nekünk ilyesmiről beszélgetnünk –mondta aztán hosszú hallgatás után, de a politikus nem gondolkodott a válaszon, darálni kezdte azonnal:

– Szerintem mind a ketten értjük, hogy miről beszélünk, kedves vezérigazgató úr. Most, hogy irányváltás történik a politikában, itt az ideje, hogy megtörténjen a változás a gazdasági életben is. Vannak bizonyos információink arra vonatkozóan, hogy milyen pénzmozgások történtek az általad vezetett cégnél, s ezek alapján azt kell mondjam, hogy az elmúlt húsz év, de még inkább az elmúlt nyolc év bebizonyította az embereknek, hogy más alapokra kell helyezni ezután a...

A vezérigazgató azt mesélte, hogy amikor ezt „a zembereket” meghallotta, fölemelte a kezét, mintegy megálljt intve a szóáradatnak, s azt mondta:

– Rendben van, akkor inkább értem. De ebben az esetben ne vesztegessük egymás idejét, hanem térjünk a lényegre! Mit szeretnétek, mire adjak pénzt? Homokozóra vagy hintára? Csönd lett erre a légkondicionált irodában. A helyi politikus kitátotta a száját, s hosszú időre úgy maradt neki.

– Hát ezt talán nem ennyire direkt módon kellene megbeszélni... – dünnyögte, mire a vezérigazgató segítőkészen közelebb hajolt hozzá, s azt mondta:

– Igazad van, kedves barátom, ezt tényleg nem ilyen direkt módon szokták. De akkor hogyan? Mit gondolsz, hogy csinálják a nagycsoportosok?

– Tessék? – kérdezte a helyi politikus végképp összezavarodva.

De a beszélgetésnek vége volt. A vezérigazgató fölállt az asztaltól, és zsebre dugott kézzel elindult. Azt mesélte, hogy az ajtóból még visszafordult, s visszaszólt búcsúzóul:

– A belső zsebedbe dugott diktafonról el ne felejtsd letörölni a mai beszélgetést. Nagycsoportban bajod lehet belőle.