A mi szociális biztonságot teremtő politikánk egyik sarokpillére lesz az idős embereket szolgáló politika. Ez számunkra nemcsak a nyugdíjas-társadalom szerzett jogokra épülő nyugellátásának védelmét, a nyugdíjak vásárlóértékének megőrzését jelenti, hanem olyan komplex szolgáltató rendszert, amely ennek a társadalmi rétegnek a megbecsülését és biztonságát hivatott megteremteni –, aki a június 16-ra (egyfelől Nagy Imre újratemetésének, másfelől Orbán Viktor politikai nagykorúsításának emléknapjára) meghirdetett demonstrációk érzelmi muníciójának forrását keresi, előbb-utóbb odatalál a fenti szövegrészlethez. Azt ugyanis kampánydokumentumból ollóztuk, de nem a szocialisták, és nem a Munkáspárt archívumából: az anyag a Fidesz 2010-es szociális programjának egyik alaptétele.

A második Orbán-kormány egyik legváratlanabb húzása, hogy szisztematikus munkával maga építi fel saját ellenzékét. Életet lehel az agonizáló szakszervezeti mozgalomba, civil, de a politika felé is nyitott tömegszervezeteket szökkent szárba, és szinte ostorral kergeti a nemzeti kényszeregyüttműködést elutasító választókat a szocialisták, a zöldek és a jobbszél táborába. Ebben mutat hasonlóságot elődjével, hiszen az előző garnitúrát sem a konzervatív forradalom, hanem a kirakatba kikerült „programhazugság”, és annak nyomán a szélsőjobbtól a mérsékelt középig érő alkalmi koalíció váltotta le.

Erre csak azt mondhatjuk: az okos a más kárán okul, a buta semmiből. Itt ugyanis korántsem a történelem ismétli önmagát, hanem a saját nagyszerűségükbe belefeledkező politikusok ismétlik egymás hibáit – most éppen azzal, hogy nem a legkisebb közös többszörös, hanem a legnagyobb közös osztó szerepébe pozicionálják magukat. A miniszterelnök által képviselt társadalompolitikával a saját térfelén sem ért mindenki egyet – ez nem új. De a támadási felület már akkora, hogy a balos szakszervezeti konföderációtól a Jobbik-barát érdekvédőkig, a „politikamentes” pártcsíráktól a rendszertagadó anarchistákig mindenki jól nekivetheti a vállát. És kockázat nélkül: a kormánynak sikerült olyan helyzetbe manővereznie magát, amelyből szinte csak a sokszínű ellenzéke jöhet ki jól.

Ha a hatalom enged, az az ellenzők győzelme lesz, ha megmakacsolja magát, és a fejére omlik az egész építmény (mondjuk, mert a rendvédelmiek jogilag megfoghatatlan, tehát nem tiltható munkalassító sztrájkba kezdenek, az orvosok meg beélesítik a tömegesen letétbe helyezett felmondásaikat), azt a közönség biztosan nem a holnapi tiltakozókon fogja számon kérni.

Ez is esélyteremtés: ma tartós érdekvédelmi, politikai vagy civil karriert lehet építeni egyszerűen az orbáni világnézet opponálására. A lehetőség adott, csak néhány okosan megfogalmazott, jókor és jó helyen előadott mondat kell hozzá. Nagy Imrére most talán nem is lesz szükség.