Míg az átmenet idején szükséges és lehetséges volt ötvözni a liberális és konzervatív pártok programját az MSZP szociáldemokrata törekvéseivel, most mást kell tenni. Ma világos baloldali értékrenden, politikai programon alapuló MSZP-re van szükség. Azok, akik az MSZP-ben szociáldemokrata, liberális és konzervatív elemeket akarnak ötvözni, az orbáni „centrális erőteret”, vagyis a hegemón párton alapuló politikai intézményrendszert próbálják másolni. Az MSZP akkor szolgálja a demokratikus változást, ha komolyan veszi a pluralizmust, és nem szívja el a levegőt mások elől. Ha tudomásul veszi, hogy létrejön liberális, zöld és baloldali radikális párt, hogy megjelennek civil politikai mozgalmak. Ez az azonos értékek együttes képviseletének, és az eltérőek közötti kompromisszumok kialakításának kizárólagosan vállalható programja.

Ehhez azonban tisztázni kell, hogyan és mit gondolunk kormányzásunkról. 2002-ben az MSZP világos programmal érkezett: a megingott jog- és szociális biztonság kereteinek helyreállítása, csatlakozás az Európai Unióhoz. 2003-ra lényegében mindkét feladat teljesült. Az új célok, a holnapi Magyarország víziójának kialakítása viszont elmaradt, így változást Gyurcsány Ferenc „vállalkozói” attitűdje hozott. Az a szervezet azonban hosszabb távon életképtelenné válik, ahol a vezetők nem képesek azonosulni a vezér víziójával, ahogy az is, ahol a vezér képtelen elfogadni a nyilvánvaló akadályokat, amelyeket „tehetetlenségként” vagy „maradiságként” értékel.

Az MSZP egésze ráhagyta magát a vezér víziójára. Ez nagyon sokba került: a vezér a 100 lépés program formájában megalkotta az elmúlt húsz év legköltségesebb társadalmi programját, ami már egyéves távlatban is felborította az államháztartás egyenlegét. Világos társadalompolitikai karaktere azonban nem volt – vagy ha úgy tetszik, túl szélesre sikerült. Egyszerűen bekopogott minden ajtón: volt benne minden, az áfacsökkentéstől kezdve az szja felső kulcsának csökkentésén, az alsó kulcs sávhatárának emelésén át, a dupla családi pótlék alanyi jogáig. Költségvetési értelemben a 2002-es „jóléti rendszerváltás” programja sehol nem volt ahhoz a csomaghoz képest, amit a kormány ekkor, 2005-ben megvalósított.

Persze a 2005-ös intézkedések idején széles körben elfogadott volt a belső kereslet multiplikátor hatásába és az EU-források beáramlásába vetett bizalom, ahogy ezt a korabeli publicisztikák is tanúsítják. A vezér azonban 2006. májustól a szűkülő források világában új vízióval állt elő. Azzal a totális fordulattal, hogy a jóléti, állami újraelosztó és ösztönző szereptől el kell mozdulni az öngondoskodás és a szűkre szabott állam koncepciójának irányába. Ezzel politikai értelemben feláldozta az önkormányzati választást, és elindította az MSZP támogatottságának csökkenését. Az őszödi beszéd a népszerűség elvesztését már csak fokozta – de nem az volt az oka. Az új világ a reformok sokaságának világa lett. Az érdekeltségi viszonyok egyébként sok tekintetben helyes átrendezésének, a kedvezményezett, de megmerevedett társadalmi csoportok megmozgatásának, a fenntarthatatlan rendszerek újraméretezésének világa. Ez önmagában szükséges, helyes irány lett volna és az MSZP karakteréhez illeszkedő politika, ahogy ezt számos részeredmény jelzi is. A reform utáni Magyarország víziójával azonban mindvégig adós maradt az MSZP és a kormány. Pusztán a meglévő rendszerek tarthatatlanságáról szólt a magyarázat, néhány üdítő kivétellel. (Ebben az SZDSZ szerepe külön értékelést érdemelne.) A tarthatatlanság azonban nem megélhető érték, az elkerült válság, a be nem következett katasztrófa nem könnyen befogadható, támogatható eredmény, hanem az emberek számára csak érthetetlen célú intézkedés.

A kormány 2009-ig tartó tevékenységének megítélése innen két értelmezésre bomlott az MSZP-ben, ami a mai napig meghatározó. A reformértelmezés szerint az MSZP–SZDSZ-kabinet modernizálja az országot, megváltoztatja a megmerevedett viszonyait, reformok tömegét indítja el a fenntarthatatlan, széteső ellátórendszerekben. Közben uniós források felhasználásával hatalmas fejlesztési projekteket hajt végre, megteremtve a gyorsabb konvergencia, a növekedés lehetőségét, így aztán hamarosan „beérjük Európát”. Stabil és nagy jólét, több felelősség fent, több lehetőség lent – jobb lesz mindenkinek. Aki pedig ezt akadályozza, az árt az országnak, a szempontjai nem legitimek, mert csak valamilyen személyes érdekből eredhetnek. Akik felhívják a figyelmet arra, hogy a megcélzott változások nem elég karakteresek, nincsenek kibontva, túlságosan magukra hagyják az egyes szereplőket, nem adnak kapaszkodókat, valójában nem értik, hogy milyen országot építünk.

A káoszértelmezés szerint Gyurcsány és köre rombol, fogalma sincs, hogy intézkedéseinek milyen társadalmi hatásai lesznek. Keresztülvihetetlen mennyiségű konfliktust vállal, nem lehet elmagyarázni mindazt a társadalomnak, amit akar, pláne, hogy részben talán maga sem érti,mi felé rohan. Nincsenek hatástanulmányok, nincsenek elemzések, nincsenek mérföldkövek – csak újabb és újabb ötletek, amiket nem az MSZP, hanem a kormány képvisel. Az MSZP a kormány és Gyurcsány kiszolgálására kárhoztatott, nincs hatása az eseményekre, sodródik. A folyamatosan csökkenő népszerűség mellett ugyanakkor az egység megőrzése érdekében nem lehet nyílt konfliktust vállalni a kormánnyal és Gyurcsánnyal. Nélkülözhetetlen az a „vállalkozói” attitűd, ami képes lehet a Fidesz fölé rántani az MSZP támogatottságát 2006. áprilisban.

Elárult csillagszemű szegénylegény és fordított Midasz király néz egymással farkasszemet az értelmezés mezején, miközben nem jutunk semmire. Ez eleve vesztes helyzet mindkét fél részére, ami a versenyfeltételek megváltoztatását, magyarul: e két antagonisztikus értelmezés lerombolását követeli. Máskülönben ezeknek az értelmezési kereteknek csak az egyike maradhat fenn, ami jelentheti a párt jelentős részének passzivitásba vonulását, vagy egy kisebb csoport kiválását. Ha a felek képtelenek áttörni az értelmezések falait, akkor még a kettészakadás előtt megjelennek olyan eszközök a játékban, amiket elvileg a szabályok tiltanának. Ennek az irracionalitásnak a következménye a pártszavazás, ami előtt az MSZP áll, ami senki által fel nem tett kérdésekre ad majd semmire sem jó válaszokat, és ezzel egyidejűleg tíz másik ügyrendi és egyéb természetű problémát kreál, miközben a valódi gondokat nem oldja meg. Ezért volt helyes döntés a kongresszus összehívása: az még esélyt teremthet az értelmezések felszámolására, a valós kihívások kezelésére. Ugyanakkor azokra a problémákra is választ tud adni, amiket a Demokratikus Koalíció felvetett, még akkor is, ha azok nem a lényegről szólnak (közvetlen választás, átláthatóság).

A kongresszus egyértelmű választ adhat arra a kérdésre is, hogy miként tekintünk kormányzati teljesítményünkre. Már csak azért is, mert vannak, akik azt mondják, hogy az elmúlt nyolc év diadalmenet volt, a „becsúszó hibák” pedig külön érdekek céltudatos aknamunkájának következményei. Ez az értelmezés azon alapul, hogy minden siker egyetlen vezetőnek köszönhető, mindenki más pedig csak éppen arra járt. De, kérdezem: az elmúlt nyolc év sikereiben nem voltak benne azok a tagjaink, akik húsz éve velünk vannak? Nem volt benne közel kétszáz képviselő fegyelmezett munkája? Nem voltak benne azok a megyei elnökök, polgármesterek, önkormányzati képviselők, akik sok esetben félretették saját értékrendjüket a vezér – esetenként – fantazmagóriái miatt? Az MSZP fenntartja a jelenlegi helyzetet, ha azt a kérdést tényleg eldöntendőnek kezeli, hogy jól kormányoztunk-e az elmúlt nyolc évben, és különösen az elmúlt négy évben. A kérdés úgy helyes, hogy „milyen Magyarországot képzelünk el 2020-ra, és ehhez az elmúlt nyolc évben mely intézkedések vittek közelebb és melyek nem”. Már csak azért is, mert újra kell fogalmazni azt a Magyarországot, amely a mainál demokratikusabb, erőforrásait jobban használja, hatékonyan, tudatosan és fenntarthatóan építi jövőjét. Azt az országot, amiért lelkesedni tudunk, amit szeretni tudunk, és amit nem kényszerrel, hanem közös belátásból tudunk elérni. Ez történik ma az MSZP-ben. Ha a személyi taktikázás szempontnak tekinthető ebben a folyamatban, akkor érthető, ha most, e munkának a közepén valaki azt kérdi, hogy hol az eredmény. Érthető, persze, de nem méltányos. És sportszerűtlen is kívülről üzenni akkor, ha a parlamenti munkában, a szakpolitikák kidolgozásában, a vízióalkotásban valaki dacból nem veszi ki a részét.

Igen, újra ki kell találni az MSZP-t. Ez történik. Ez történne, ha végre túlléphetnénk az „elmúlt nyolc év jó volt – rossz volt”, „reform vagy bukás”, „üzemeltetés vagy újraszervezés” típusú, sehova sem vezető vitákon, és támogatjuk azokat, akik végigcsinálták 2010-et. Ezt történik, amikor az Orbán utáni Magyarországra figyelünk, amikor az esélyek kiegyenlítéséről, valódi gazdasági kitörési pontokról, demokratikus korrekcióról, Magyarország európai szerepéről és a világban betöltött szerepéről gondolkodunk. Egy olyan országról, ahol nem az a vita, hogy kicsi vagy nagy az állam, hanem az, hogy mennyire okos. Egy olyan országról, ahol nem az a vita, hogy a gazdag vagy szegény kapjon-e több pénzt, hanem amiben mindenki méltó életet élhet, megvalósíthatja, felemelheti önmagát, környezetét, családját. Ezt az új Magyarországot nem lehet a régi logikán felépíteni, mert aki így gondolkodik, legyen bár a progresszivitás zászlajának hordozója, valójában az avíttságát konzerválja.

Egyetlen személyes megjegyzés: valóban borzasztó, ha az ember negyvenegynéhány évesen „korszakká” válik. Az egyik irányzat szerint kedvező korszakká, ellenfeleink szerint elítélendővé. Mert igenis, van Gyurcsány-korszak az MSZP és Magyarország történetében. A korszakok utólag értelmezhetők ugyan sokféleképp, de minden korszak kitermeli a maga tényanyagát. Azzal kell szembenézni.

A szerző országgyűlési képviselő, MSZP