Ridegtartás
A lózung fügefaleveleket itthon már ismerjük. Tudjuk: „az államadósság legyőzendő ellenség, mert ha nem győzzük le, ő győz le bennünket”. Továbbá: „az élet minden területén fontos az egyéni szabadság és a nemzet szabadsága”. Nem egészen értjük ugyanakkor, miért gondolja számon kérhetőnek a politikai nemzetállami kereteket éppen meghaladni készülő, mégis változatlanul hazafias Európán, hogy enyhe hányingerrel viseli az ő nacionalizmusát, amelyet tudatosan gerjeszt, mint a nemzetet egyesítő egyetlen erőt. Hogy honnan veszi a bátorságot, hogy kijelentse, a demokrácia szolgálja a legjobban egy nemzet érdekeit, miközben látjuk, hogyan rombolja le egyetlen év alatt a parlamentarizmus csaknem teljes intézményrendszerét. Meglehet, az osztrák közönség elhiszi neki, hogy hatalma nem autoriter kurzus, hiszen „Magyarországon a köztársaság legfelső hatalmi szerve továbbra is a parlament”, de az olvasó nem egészen érti, miért kell erre annyira büszkének lenni.
Igen, a legfelső hatalmi szerv továbbra is a parlament, ám, hogy milyen ez a parlamentarizmus, arra jobb, ha figyelünk. „Egyetlen ponton terjesztem ki a kétharmados törvények körét: a gazdasági törvények terén. És nem csinálok titkot abból, hogy ebben a vonatkozásban megkötöm a következő kormány kezét. És nemcsak a következőét, hanem a következő tízét” – mondja. Ez volna a parlamentáris demokrácia?
Tudjuk, hiszen a kormányfő szája sarkában ismert szerénymosolyával közölte, önmagára szignálta ki a gazdasági törvénykezés rendszerének kidolgozását, amivel éppen tíz következő kormány kezét akarja megkötni. E rendszer lényege, hogy az IMF helyett a politikai követelményeket nélkülöző szabad piacról finanszírozza az országot, kerül, amibe kerül. „Egy fűtött istállóból kimentünk a szabadba, ahol hideg van és metsző szél. De ilyen a szabadság” – jellemzi a helyzetet. De szerepel-e a kérdés – akar-e ridegtartást? –, a szociális levelezés kérdőívén? Elég felhatalmazás-e a kétharmad bólogatása arra, hogy tízmillió magyart ridegtartásra fogjon? A kormányfő szerint ilyen a szabadság. Szerintünk meg nem. Az elhivatottság és az autoriter hatalom fölényes magabiztossága nem ugyanaz. A kormányfő önmagáról alkotott képe kezd végleg elszakadni a valóságtól. Megváltónak gondolja magát, akinek tűzön-vízen át keresztül kell vernie, amit jónak gondol. Közben tízmillió polgárt néz terelendő birkának, akiknek évtizedekre előre meghatározhatja, hogyan élhetnek. De, mi lesz, ha egyszer a nyáj mégis úgy dönt, hogy a hideg és metsző szélből a fűtött istálló melegébe vágyik? Negyven évig áll majd az ajtó előtt?