Minthogy e politikai kommunikációs szóróanyag tervezői a kérdőívformátum mellett döntöttek az üzenet hatásosságát biztosítandó, szociológusként mindenekelőtt a tíz kérdés formájára és tartalmára voltam kíváncsi. Előrebocsátandó e rövid, hevenyészett elemzés konklúzióját, e kérdőívre adott válaszok jelen formájukban csak töredékinformációkat adhatnak a kormányzati munkának iránymutatásként. Felelős elosztási kérdésekben döntő társadalompolitika számára e kérdőív eredményei alig szolgálnak értelmezhető eredménnyel.

A kérdőív első tétele, mely a védett munkahely (a pamfletmegfogalmazásban védett kor) intézményével kapcsolatban (55 év fölött, adott körülmények között senkinek ne lehessen felmondani) tesz fel egy lényegében igen-nem kérdést, formailag és tartalmilag megállja a helyét. Egészen addig, amíg fel nem teszszük a kérdést, hogy mit kezdünk a válaszokkal anélkül, hogy tudnánk, hogy kiktől származnak a nemek és az igenek?Hisz ha ad absurdum a jól kereső aktív dolgozók mind azt mondják, hogy igen, védjük csak a munkahelyeket, míg az inaktívak (leszázalékoltak, munkanélküliek stb.), hogy ők nem tudnak erre válaszolni, akkor nyilván a munkahelyvédelemre szavazott a nép dolgozó fele. Ám ha csak épp az inaktívak szavaznak a munkahelyvédelemre, az a közteherviselés szempontjából tüstént más fényben tünteti fel a beérkezett eredményeket.

A kérdőíven az aláírásán (és a további kommunikációhoz email címén kívül) semmilyen információt nem közöl a válaszadó saját magáról, és a központi nyilvántartás az életkoron kívül semmilyen fontos információt (végzettség, végzett munka, kereset stb.) nem tartalmaz. Akkor hogyan lehet értelmezni az így szerzett információt? A kérdőív vonalkódjával kapcsolatos adatvédelmi méltatlanodásokra válaszul a kormány kijelentette, hogy azok csak a kérdőív statisztikai feldolgozásához szükségesek. Azaz hiába tudhatja a népesség-nyilvántartásból a kormány, hogy H. F., felsőfokú végzettségű, 48 éves szociológus (szánom-bánom, de) nem küldte vissza a kérdőívet, adatvédelmi okokból viszont ezt mégse tudhatná, mivel a kód nem engem köt össze a válaszaimmal, hanem a válaszaimat köti öszsze egymással. Természetesen ez mind akkor igaz, ha igazat mond a kormány.

A dokumentum legtöbb problémája a megfogalmazások pongyolaságából származik. A második tétel a kérdőívben a közműszolgáltatásokkal (víz, szemét, csatorna stb.) kapcsolatos gerjedelmes és dörgedelmes populista csatakiáltás, melynek pusztán idézését nem engedik meg jelen írás terjedelmi korlátai. Szociológiai kérdőívkérdésként alapvető módszertani szabályokat rúg fel, mivel a kérdés sugalmazza a választ, az egyik választási lehetőség (az állam avatkozzon be az árképzésbe) olyan képzelt következményt is tartalmaz (az emberek nem tudják fizetni a közműdíjakat), ami nem csak a közműárakhoz kötődik. Ennél még magasabbra tekeri a hangerőgombot a nyolcadik kérdés, ahol az első választási lehetőség így hangzik, hogy: „A gyógyszergyárak lobbiját meg kell törni, nem szabad hagyni, hogy a drágább gyógyszereket erőltessék rá a betegekre saját extraprofitjuk érdekében”. A kérdőíves vizsgálatok módszertana szerint a másik választási lehetőségnek valahogy így kellene hangoznia: „Az államnak szabad kezet kell adni a gyógyszerlobbiknak, hogy a kiszolgáltatott betegek rászorultságán gazdagodjanak meg”. Nem folytatom.

A kérdések formai nonszenszei egymást követik. A második lehetőségben foglalt állami cselekvés (a díj korlátozása) az első lehetőségben foglalt cselekvésnek (nem engedi, hogy extraprofitot szedjen) nem a pontos megfelelője, ezért nem lehetnek egymás alternatívái e kérdés kapcsán. A hatodik kérdésben, mely a bajba jutott adósokról kérdez, nem ugyanarról a csoportról kérdez a kérdés két választási lehetősége kapcsán: az első esetben a kérdés az, hogy az állam segítsen-e a bajba jutott, devizaalapú lakáshitelekkel rendelkezőknek, míg az alternatíva az, hogy ne segítsen az állam senkinek, aki nem tudja fizetni az adósságát. (Lakás? Áruvásárlás? Forint? Deviza? Tudja valaki?) A tizedik kérdés, mely az oktatáspolitika egyik kulcskérdésére kérdez rá, a maga nemében egy drágakő, hiszen más-más oldalról nézve más-másképpen csillog, tartalmával a kétségbeesésbe tud kergetni egy felsőoktatási oktatáspolitikust, formájával egy elsős szociológiahallgatót, miközben bőven udvarol a populista elitutálatnak is.

A harmadik kérdés – eldöntendő, hogy „az ország segély helyett munkalehetőséggel segítse a munkanélkülieket”, vagy sem –tartalmilag, azaz közpolitikailag értelmetlenül primitív választási lehetőség, hiszen munkahelyet inkább a piac szokott létrehozni, segélyt pedig többnyire az állam szokott adni. Cserében itt arról lehet szavazni, hogymit csináljon „az ország”, agyrém, tényleg. A negyedik kérdésben – az amúgy érdekes és fogós közpolitikai kérdés, nevezetesen, hogy a gyerekvállalás milyen közösségi támogatást kapjon – azzal a váratlan hírrel örvendezteti meg a dokumentum a felnőtt lakosságot, hogy „a gyermekvállalás költségeit mostantól nem lehet megadóztatni”. Hogy ez az utópikus elgondolás az szja családi kedvezményei mellett hogy terjed ki a babakocsi, a mesekönyv vagy a pelenka áfájára, az iskolai buszok benzinjének jövedéki adójára, arra nem tér ki.

Az ötödik kérdés a segélyezéspolitika régi dilemmájára kérdez rá, miszerint pénzt adjunk vagy utalványt/ élelmiszert a rászorulóknak. Túl azon, hogy a kérdés eredményesen ébreszti fel a mások segélyének helyes elköltésével kapcsolatos állampolgári öntudatot, nem világos, hogy lehet értelmezni a válaszokat anélkül, hogy tudnánk, hogy aki válaszol, az maga rászoruló vagy sem? Az ismét csak a devizahitellel kapcsolatos hetedik kérdés, miszerint kéne-e vagy sem (miközben az sem világos a hatodik kérdés alapján, hogy mi fog történni a bedőlt hitelek gazdáival) helyes értelmezéséhez ajánlom a Bikini együttes közgazdasági teorémáját: Vasárnap este buli lesz, ha eső nem lesz, ha lesz, nem lesz, ha nem lesz, lesz.

A hírek szerint a minden 16 évesnél idősebb állampolgárnak kipostázott kampánylevél 800 millió forintba került. Ennek kevesebb mint századrészéért, 5 millióért lehetett volna olyan kutatást csinálni, amely értelmezhető információkat ad a propagandaanyag által érintett, amúgy igen fontos mindennapi kérdésekről. A felületes szemlélő azt gondolná, hogy akkor 795 millió a pocsékba ment. Sajnos ennél többről van szó. Tekintettel arra, hogy nem egyszerűen egy drága kérdőívről van szó, hanem egy rosszról, ezért 800 ment le a lefolyón. És még utána még sokkal több a hasra ütéses módszertannal bevezetett hatástalan és pazarló szakpolitikák révén, melyek hatástanulmányait volt talán pótlandó e propagandaanyag.

Személy szerint ami nekem minden hajmeresztő módszertani nonszensznél jobban fájt, az a kérdőív hátoldala alján látható grafikus illusztráció. Ha jól megnézzük a képet, akkor talán a nem szakmabelieknek is feltűnik, hogy az amúgy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, különösen az USA-ban virágkorát élő line and wash technikával készült illusztráció eredetije vagy inspirációja minden bizonnyal egy valamely amerikai népboldogító politikai brosúra, biztosítási plakát vagy vallásos kiadvány lehetett. Képzeljük el azt a magyar falusi idillt, ahol a tehenek mellett látható, kertészmellényben, de sállal és jól vágott frizurával stilizált idősebb nő mellett egy bomberdzseki-szabású kezeslábast, baseballsapkát viselő és kezében a szerszámok Porschéjával, a kizárólag a kertvárosi agglomerációkban látható D nyelű Fiskars lapáttal pózol az idősebb kétkezi munkás, tőle balra pedig az amerikai utópia, a középosztálybeli – a hajviseletek alapján talán épp latino gyökerekkel bíró – háromtagú család, a képet pedig hátulról az American Gothic hátterére emlékeztető falusi iskola és egy holstein-fríz marha támogatja. E slendrián illusztrációválasztás már-már élményszerűen fájó módon sugallja ugyanazt, ami a kérdőív kérdéseinek aprólékos elemezgetése során lassanként tárul föl: érdekli a fenét, hogy mit válaszolsz.