Mindez arról jutott eszembe, hogy az illetékes minisztérium figyelme a zöldségtermesztés felé (is) fordult, s tízmilliárdos támogatást ígért hozzá, a terméktanács pedig milliótonnás termelésnövekedésben bízik, és – mivel ez egy kézimunka-igényes világ – százezres munkáslétszám növekedésben. A törekvések érthetők, elfogadhatók, sőt több mint indokoltak. A zöldség- és gyümölcstermesztés különleges terrénum. Rendkívüli módon növelheti az ágazat teljesítményét – és ezzel a gazdák jövedelmét –, jótékonyan hat a dolgozók életnívójára, a feldolgozóiparra, exportra. A gond csupán az, hogy a fejlesztésnek olyan feltételei vannak, amelyek elmaradása egyenként is a remények szétfoszlását eredményezik.

A zöldségesgazdák között a kilencvenes években axiómaként terjedt el egy tétel: „Mindent el lehet kézzel is végezni!” Sikert aratott, de mekkorát! Fölmentette a fejlesztéseket elhagyó gazdák százezreit. Fejleszteni valóban drága mulatság. A gazdálkodók egy része azonban legalább bemutatókon látta, milyen óriásiak a termelési eljárások változásai, e haladásnak azonban itthon alig-alig voltak nyomai. Olcsóbb a napszámos!

Az új technológiák immár nem a kistermelőkhöz idomultak, hanem üzemi méretekhez. Megítélésem szerint ötven hektárnál kisebb területen kertészkedő képtelen a jövedelmének, sőt megélhetésének sérelme nélkül a korszerű technikát munkarendbe állítani. Igaz, nálunk már a tízhektáros kertészet is „nagybirtoknak” minősül. És ritkaság. Tömegesen kisebbek. Az eredmény: a termelékenység csapnivaló, az önköltség magas, a vevő panaszkodik a drágaságra – és joggal.

A zöldségtermesztés elképzelhetetlen hatásos öntözés nélkül. A víz nem akkor kell, amikor az eső esni méltóztatik, hanem a fontos termelési fázisokban. Hogyan áll hazánkban ma az öntözés? Keservesen. Szárazabb években lejelentenek olyan 200 ezer hektárnyi öntözött földet, de ez töredéke a kívánatos szintnek. Jellemzésül: a Tisza mentén a hatvanas években milliárdokból megépítettek tizenkilenc szuperkorszerű öntözőfürtöt. A vezetékek a talajszint alatt futottak tíz- és tízezer hektárokon, csupán hidránsok álltak ki, amelyekre rá lehetett kapcsolni az apparátokat. 2009-ben már egy sem működött a tizenkilencből. Nem privatizáció vetett véget nekik, hanem egy eszement politika. Az öntözés nem a kisgazdaságok ügye.

Egymillió tonna plusztermék? Lehetséges. Indulásnak megtenné. Ám hová s kinek lehetne eladni? (Hogy a meglévő termésről hallgassunk.) A kiváló termékek – de csak azok! – jól eladhatók Európában. Ám nem egyfurgonnyi menynyiséggel, és még csak nem is kéthárom kamionnyival. Vagyis a piaci jelenléthez hatalmas árumennyiség kell, akkor is, ha friss, akkor is, ha konzerv vagy fagyos. A május eleje óta Németországban oktalanul gerjesztett zöldségpánik óriási károkat okoz a magyar termelőknek és feldolgozóknak is, viszont bizonyosra vehető, hogy a megrettenés el fog múlni, s a talpon maradó gazdák az új konjunktúrát akár ki is használhatják.

A zöldségtermesztésünk jövőjét a piacszerzés sikere alapozhatja meg. Fejlett országokban erre rég kialakultak a modellek, amelyeket nálunk termelői értékesítő szövetkezeteknek (tészeknek), olykor termelői csoportoknak hívnak. Ezekben a termelés a tagok magángazdaságaiban folyik, csak az értékesítés közös. A gazdák feladata, hogy kiváló minőséget állítsanak elő, a többit a szervezetnek kell megoldania. Vannak nálunk ilyenek? Vannak, persze. Működnek? Működnek. Úgy-ahogy. A politika azonban minden kormányzat alatt – már Torgyán József minisztersége óta, amióta alakulni kezdtek – kudarcot vallott velük. Miért?

Képtelenek megfelelni a feladataiknak. Például azért, mert nincs árualapjuk. „A gazdának nem érdeke az, hogy a szövetkezetnek értékesítsen” –írta nekem az egyik legnagyobb tésztársulás elnöke. Miért? Mert ott vételi jegyet állítanának ki a leadott termékről, és – micsoda szörnyűség! – még adófizetés lehetne a vége. A nagybani piacokon meg úriember nem lobogtat papírt.

A nagybani piacok a magyar zöldségtermesztés rákfenéi. Rég tudtunkra adták. A hetvenes években egy nyugati szakember meglátogatta a Bosnyák teret, és utána velősen értékelt Romány Pál miniszternek: „Uram, ami itt önöknél van, az Európa XIX. százada”. Az akkor még mellékszereplő piac – a háztáji termékeket forgalmazták ott – azóta átköltözött ugyan a Nagykőrösi útra, a XIX. század viszont ott sem fejeződött be. Mindmáig. És létesült kéttucatnyi nagybani az országban. Immár főszereplőnek.

A nagybani piacok gondoskodnak róla, hogy a tészek ne tölthessék be a piacszerzésre irányuló szerepüket. 2008-ban az összes hazai tésznek és termelői csoportnak együttesen 34,7 milliárd forint bevétele volt. A következő évben nem nőtt, hanem 34 milliárd alá esett. És 72 ilyen szervezet szerepel aminisztérium listáján, igaz, némelyik felszámolás alatt áll.

Sok ennyi bevétel? Nemigen. Egynek is kevés lenne. A korrekt jutalék – amit az eladási árból a tész levon a gazdának történő kifizetés előtt – 6-8 százaléknál több csak kivételesen és átmenetileg lehet. Ennek a jutaléknak kell fedeznie a fő feladatok költségeit – menedzsment, marketing, K + F, tanácsadói hálózat –, amelyek korántsem krajcáros ügyek. Emiatt – úgy vélem – ötvenmilliárd forintos bevétel alatt a tész képtelen ellátni funkcióit. Ilyen pedig nincs, és a mai viszonyok között egyszerűen elképzelhetetlen is. Az áprilisban kiadott kormányzati agrárstratégia e szövetkezéseket szavakban támogatja, de igencsak félvállról veszi. Visszatérne a Hangya típusúhoz, amely százéves formáció, és rég alkalmatlan a mai feladatok megoldására. A világ másfelé megy.

Végül a százezer munkás. A zöldség nem igényel képzett embereket, viszont a legszínvonalasabb, XXI. századi termelés is számot tart kézi munkaerőre, méghozzá bőven. Az igazi cél nem a suttyomban foglalkoztatott napszámos, hanem a munkaszerződéssel, legalább az év tíz hónapjában alkalmazott bérmunkás. Erre jobbadán csak megfelelő termelési szerkezettel rendelkező és jókora területen gazdálkodó üzem képes (ideálisnak a 200 hektár tűnik, némi gyümölcsössel), és csakis ilyen körülmények között nem igazán csúf teher a járulékok kifizetése. Van ilyen? Akad. Például Csengelén.

A gazdák azonban nem szeretnek munkaszerződést kötni. A hazai mezőgazdaság átlagos években harmincmillió napszámot használ föl, és az alamizsnának minősíthető alkalmi munkavállalói közterhet is csupán néhány százalék után fizette be. A többi koromfekete. Százezrek dolgoznak így a kertészetekben! Az új agrárstratégia viszont szót sem ejt a legális foglalkoztatásról. Mintha érdektelen lenne.

A kaptár törvényei áthághatatlanok, akár felismerjük őket, akár nem. Azok a zöldségtermesztésé is. Az Orbán-kormány mégis retteg puszta kézzel a méhecskékhez nyúlni, vagyis mellőzi az ésszerűséget, és a kistermelőket kívánja kiemelten segíteni. Úgy véli, így nem veszít szavazatokat. Téved, és az érzéketlen kesztyűben kapja a szúrásokat. Se járulék, se adó, se export, se konzerves föllendülés. Nemhogy a korábban emlegetett 300 ezer mezőgazdasági munkahelyet nem lesz képes indukálni, hanem a terméktanács által remélt harmadát sem.

A szerző publicista

MARABU RAJZA