Az ésszerűség azt kívánja, hogy az átszervezések mindenkor a jövő, azaz a diákok érdekeit szolgálják, azaz széles körű, biztos, forintra (euróra) váltható tudást, emberi tartást kapjon. Oly korban is, amikor a legnagyobb a bizonytalanság, amikor sem szülők, sem honatyák nem mondhatják meg, mit hoz számukra a jövendő. Ilyen helyzetben kimondani, hogy az egyik iskola jó, azazmegmaradhat,míg egy másik rossz, azaz meg kell szűnnie, igencsak nagy felelősség.

Gyakran nem is a diákok érdekei, szülők tiltakozása egy bezárás ellen, de még nem is feltétlenül az önkormányzat illetékeseinek szakmai véleménye dönt, hanem hogy ki lobbizik sikeresebben.

Így viszont kiderül, valójában politikusi kinyilatkoztatások érvényesülnek. Ilyen például: „sok a gimnazista”. Azaz a csökkenő gyereklétszámon belül túl nagy arányban választják a tovább tanuló nyolcadikosok a gimnáziumot a szakképző iskolák helyett. Történelmi tapasztalat szerint erre biztatják őket a szülők, hiszen az nyithatja meg számukra a kaput az érvényesülés felé. Különösen a polgári társadalmakban. Ausztriában taneszközöket, sőt a rászorulók még segélyeket is kapnak e cél elérésének érdekében.

Ehelyettnálunkakadályokatemelnek, mert az országnak úgymond inkább kétkezi szakmát tanulókra van szüksége, mint diplomásokra. S ha másképpen nem megy, adminisztratív úton próbálják ebbe az irányba terelni a lurkókat. A felvételin olyan követelményeket támasztanak, amelyeknek csak kevés jelentkező képes megfelelni. Egyértelmű a cél: a csökkenő gyermeklétszám mind kisebb hányada jelentkezzen gimnáziumba. Tanuljanak szakmát vagy álljanak munkába. De hol?

A követelmények égbe emelése mellett csökkentik az indítható osztályok számát. A kevesebb gimnazistát pedig majd kiszolgáltatott, örök félelemben élő pedagógus tanítja, hiszen az összevonás, megszüntetés szükségszerű velejárója az elbocsátás. A fő cél a költségvetési megtakarítás. Az illetékeseknek figyelmébe ajánlom Klebelsberg Kunó egykori kultuszminiszter írásait. Ő az iskolától hazafias, vallásos és pozitív gondolkodású emberek kinevelését várta, akik nem riadnak meg az élet nehézségeitől, „nem merítik ki erőiket meddő elégedetlenségben és hiperkritikákban, hanem akik dolgozni, munkálkodni, teremteni és alkotni akarnak”.

Kinek jó, ha már az indulásnál megakadályozzák őket ebben?

Laczkó András közíró