Pontosabban történik, hiszen egy folyamat részesei vagyunk, ami korántsem ért véget egy év alatt. Az régóta bizton állítható, hogy ez a rendszerváltoztatás – ellentétben a 89–90-essel – antidemokratikus jellegű. Rendszervisszaváltásról azért nem beszélünk, mert nem a szocialista pártállam épül újra, hanem valami más.

A politikai szisztéma itt-ott emlékeztet rá, a gazdasági és társadalmi viszonyok azonban a legkevésbé sem. Ennek ellenére hasznunkra lehet az egykori diktatúrával való összevetés, csak nem a lebontására, hanem a kiépítésre érdemes figyelni. Nem a múlt század nyolcvanas, hanem a negyvenes éveinek második felére kell visszapillantanunk, ha jobban meg akarjuk érteni, mi is történik az országgal s velünk.

1945 és 49 között is hasonló folyamat zajlott le: a többpárti demokrácia keretei – majd kiüresített díszletei – között fokozatosan épült ki egy monolit hatalmi rendszer, azon belül egy személy szinte korlátlan uralma. Ez akkor nem parlamenti erőforrásokra – lásd: kétharmad – támaszkodott, hanem a megszálló szovjet birodalom erejére. Azt a korszakot is az jellemezte, ami a mostanit: máról holnapra valósággá lettek olyan rémes fejlemények, amelyek tegnap s tegnapelőtt még elképzelhetetlenek voltak, a holnapután pedig még ezekre is rálicitált. (Elképzelhetetlen volt 46-ban, pár „reakciós” kisgazda kizárásakor, hogy egy évre rá a hivatalban lévő miniszterelnökre is sor kerül, s hogy őt rendszerellenes összeesküvés vádjával űzik el a hazájából, ami nem jelentett kevesebbet, mint hogy neki a saját kormányzata – végső soron önmaga – ellen kellett össze esküdnie! Ám 47-ben ez az őrület realitássá vált, amit a magyar közélet komoly megrázkódtatás nélkül vett tudomásul.) Az akkoriak is fokozatosan tanultak meg együtt élni a félelemmel, az elnyomással, a kiszolgáltatottsággal és a mindent elborító hazugságfolyammal.

Hogy (mutatis mutandis) ma hol tartunk – 46 vagy 47 körül? – azt nehéz megmondani. De hogy honnan hová menetelünk, az látható: a szétmállott-szétvert demokráciából az egyeduralom, az önkény, a diktatúra szisztematikusan épülő világa felé. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy 2010-ben is egy végletekig hierarchizált politikai erő kapott rendkívüli fölhatalmazást a demokratikus rendszer keretei között. Nem maga a kétharmad volt végzetes. Hanem hogy ez egyrészt olyan személy kezébe került, aki rég el volt szánva a demokrácia fölszámolására (Tusnádfürdő, 2007.: „egyszer kell nyerni, de akkor nagyon; Kötcse, 2009.: „centrális erőtér”); másrészt hogy a demokrácia politikai és társadalmi bázisa katasztrofális vereséget szenvedett, illetve végsőkig meggyengült. A szóban forgó politikai erő így nemsokára a helyi hatalmi posztok kilencven százalékát is megszerezhette a kétharmados törvényhozói és a kormányzati főhatalom mellé, ami konszolidált demokratikus viszonyok között példátlan jelenség.

Mire ez bekövetkezett, a viszonyok már nemcsak konszolidáltak nem voltak, hanem demokratikusak sem. 2010 őszére ugyanis jelentősen előrehaladt a hatalommegosztás fölszámolása, amely napjainkra a végéhez közeledik. Az állami főhatalmat birtokló pártvezér rohamos gyorsasággal terjesztette ki uralmát, illetve meghatározó befolyását minden olyan közjogi intézményre, ami egy demokráciában a főhatalom ellensúlyozására, fékezésére, moderálására, jogállami keretek között tartására szolgál (alkotmánybíróság, államfő, ügyészség, számvevőszék, választási bizottság, médiahatóság, pénzügyek állami felügyelete, versenyhivatal, monetáris tanács, költségvetési tanács, rendes bíróságok stb.).

Mindezek nyomán vitán fölül áll, hogy az új rezsim jellegadó vonása az egyeduralom. Aki egyszer az autokrácia tényét konstatálja (ráadásul a „telivér” jelzővel súlyosbítva, mint Babus Endre a HVG-ben: Nem tetszik a rendszer? május 28.), az nem beszélhet emellett „demokráciáról” (az „irányított” jelző kíséretében sem), mert a demokrácia lényege épp a hatalom tagoltsága és több kézben való elhelyezkedése. (Az „irányított demokrácia” épp úgy fából vaskarika, mint a lenini „demokratikus diktatúra” volt.) A divatos autoriter jelző is alkalmatlan az Orbán-rezsim azonosítására, hisz az „tekintélyuralmat” jelent, a mi esetünk azonban ennél súlyosabb. (Az autoriter lehet a Horthy-, a Kádár vagy akár a de Gaulle-éra jelzője, noha az első az antidemokratikus parlamentarizmus, a második poszttotális diktatúra, a harmadik a demokratikus prezidencializmus keretei között nyilvánult meg.)

A modern parlamentáris politika (a demokratikus keretekben is érvényesülő párt- és frakciófegyelem nyomán) a törvényhozás és a kormányzás egysége jegyében működik, így ügydöntő szerepe van a bíróságok, az Alkotmánybíróság és a média függetlenségének. Az Orbán-rezsim mindhárom minél teljesebb alávetésére törekszik – és megállíthatatlanul halad célja felé. Mindjárt lejár a médiatörvény féléves szankcionálási moratóriuma, a közszolgálatot és az MTI-t gleischaltolták, a kereskedelmi tévéket megfélemlítették, a propagandagépezet virulensen működik. A Népszava levegőért kapkod, a Galamus egy hónapra van a megszűnéstől, a Klubrádió a törvényesen elnyert helyett a lejárt, de a médiahatóság által meghosszabbított kegyelemfrekvencián szól (míg jónak látják), az ATV a Hit Gyülekezetén és annak „történelmi egyház” státusán keresztül alighanem járszalagra került. Demokratikus sajtóról rég nem beszélhetünk, nemsokára szabad sajtóról is alig. Az Alkotmánybíróság teljes elfoglalása már csak idő kérdése. A bírósági szervezet kormányzati uralom alá kerül, és lefejezik: akit az ügyészség jövőre a cellába dug, az ott is marad.

Hamarosan teljessé és zárttá válik tehát az egyeduralom rendszere, de látni kell, hogy ennél többről van szó: az orbáni autokrácia totalitárius hajlamokat mutat. A totális uralom túlmegy a politika – s a hozzá közvetlenül kapcsolódó szférák – világán. Nem elégszik meg a hatalmi intézmények megszállásával – továbbá a nyilvánosság, az ideológia, az oktatás fölötti meghatározó befolyással –, hanem kiterjed a kultúra, a tudomány, a művészetek, a sport, a magánélet világa fölé is. (A huszadik század két totális állama a bolsevik és a náci diktatúra volt.) Orbán birtokba vette az Akadémiát, az olimpiai bizottságot, a labdarúgó-szövetséget, helytartót nevezett ki a filmvilág fölé, sorra fojtja meg a más szellemiségű alapítványokat, művészeti és tudományos műhelyeket, miközben felpumpálja a maga tudományosnak álcázott propaganda intézményeit stb. Nem rendeleti úton ment végbe, ám aligha véletlen, hogy a kormányzás első évé ben bajnok lett a Videoton. Sport és politika ilyen összefonódása idegen a demokratikus politika világától (Berlusconi nem kormányfőként lett az AC Milan ura!), ez leginkább a Rákosi-korszakot idézi.

Más dolgok a Horthy-korszakot idézik. Új keresztény-nemzeti kurzus épül, s ezt szó szerint kell érteni. Orbán kurzusa annyival rosszabb a Horthyénál, hogy az előbbit Trianon és a vörös diktatúra közvetlen sokkja, továbbá a kisantant ellenséges közege motiválta; az utóbbi viszont a leg anakronisztikusabb módon kaparta föl a régi sebet, a legszimplább jelen idejű politikai haszonszerzés okán, a saját köpönyegéből előbújt újnyilasokkal versengve, az Európai Unió és a visegrádi együttműködés közegében. A keresztény kurzus viszont több anakronizmusnál. Ez az Antall József által „a XXI. század bolsevizmusának”, a demokráciára leselkedő legnagyobb veszélynek nevezett új politikai fundamentalizmus jegyében épül. Ami újra össze akarja kötni a világi hatalom és az egyház egyszer már szétválasztott frigyét. Nemcsak a szemforgatás, a képmutatás voksszerző megnyilvánulásairól van szó (arról is!), hanem a lelkek fölötti uralom megerősítéséről. A világi állam anyagi erőforrásainak az egyházakhoz történő átcsoportosításáról, s ami a legsúlyosabb: a közoktatás átjátszásáról. Hogy ez mennyire lesz hatékony, vagy mennyire üt majd vissza a hatalom szempontjából, az ma még nem tudható. Az viszont igen, hogy a keresztény egyházak egy erőszakos autokratikus hatalommal kötik össze magukat – ezúttal minden kényszer nélkül –, s ezt sem evilági, se túlvilági szempontok nem igazolhatják. Ez a gyalázat lemoshatatlan marad.

Az Orbán-rezsim nyílt osztálypolitikát folytat. Hogy a populista népámítás után a tehetősek napja virradt föl, az elesetteknek, a kispénzből élőknek, a gürcölőknek pedig bealkonyult, az már alig szorul bizonyításra. Elég az egykulcsos adóra, a gyerekek utáni kedvezményekre, az örökösödési illeték és a luxusjavak utáni terhek eltörlésére utalni egyfelől –a szociális szféra kíméletlen megnyirbálására másfelől. A gazdagok állama épül, ami a szegények felé erőt mutat, s ha kell, erőszakot alkalmaz.

Ez persze nem újdonság, láttunk már ilyet. Ami specifikus és egyedi, az a hatalom felhalmozással párhuzamosan zajló gazdasági fölhalmozás. Ennek előzményei 1993-ig, a székházeladásból befolyt állami pénz „kreatív hasznosításáig”mennek viszsza. A Fidesz ben innentől kezdve elválaszthatatlanul egybefonódnak a politika és a pénz, az állami, a párt- és a magánvagyon szálai. 1998 és 2002 között egyszer már rendszerszerűen üzemelt az állami hatalomgazdaság. Magyar Bálint akkor a „szervezett politikai felvilág” orbáni-simicskai rendszerének nevezte ezt a szisztémát. Ami sejthetően annyival nagyobb volumenben épül ma újjá, amennyivel a „rendszerváltozásnál kevesebb, kormányváltásnál több” szlogennél többet jelent a „fülkeforradalom”. Olyan ez, mint a vízilabda világa. A víz fölött az ádáz politikai harc látható – a víz alatti vad gazdasági dulakodás csak sejthető. Pedig az utóbbi legalább olyan volumenű, mint ami fölül zajlik. A Közgép vasútépítési megbízása, amit a riválisok adminisztratív kizárása és a tender 24 milliárddal való utólagos megdrágítása tett lehetővé, csak fodor a víz felszínén. A Mol-részvények ötszázmilliárdért való állami visszavásárlása nagyobb hullám. A miniszterelnök fogorvosának a költségvetés tartalékából egyedi döntéssel juttatott egymilliárd ezekhez képest csekélység, de ha belegondolunk, hogy ugyanekkor minő koholt vád alapján próbálják elítélni az elődöt, akkor fölrémlik a diktatúra abszurd világa.

Visszatérve a történeti analógiához: nem tudjuk, mikor jön el 49, és mit hoz magával. Nem tudjuk, meddig tartanak az „ötvenes évek”. De hogy véget érnek, az bizonyos. Tudjuk azt is, hogy ezúttal önerős politikai és gazdasági beruházás épül: Orbán nem egy nagy külső cég alvállalkozója. A jelenkori tapasztalat és a történelem viszont arra tanít, hogy a hasonló autokratikus rendszerek csak saját anyagi erőforrások birtoklása esetén (Chávez, Putyin), vagy külső diktatórikus hatalom segítségével tarthatók fönn huzamosan (’56 november).

Hála istennek, egyikről sincsen tudomásunk.