Az új modell a vidéki labdarúgás felfejlesztésére koncentrál, melynek első – politikailag is meggründolt – sikercsapata a BL-ben „lenullázódott” Debrecen, a második a mostanában „szárnyaló”, „ezernézős” Videoton. Ebbe a környezetbe illeszkedik a kisebb budapesti csapatok fokozatos „kiiktatása”, amelyhez jó partnernek bizonyult Várszegi Gábor. A vállalkozó hosszabb ideje nem csinál titkot abból, hogy nincs szüksége tovább az NB I-es MTK-ra. Ráadásul úgy érezte, a szurkolók cserbenhagyták. Hiába szolgálta ki őket bajnokcsapattal nem is egyszer, jó, ha 1500–2000 néző verődött össze a bajnok meccsein. Igaz, a legtöbb csapatnál sem jobb a helyzet. Még a Fradi mérkőzéseire is átlagosan 3 ezer ember megy ki.

Várszegi megpróbálta egyesíteni a fociüzletet és az 1990-es évek elején az NB II-be lecsúszott MTK felemelését. A kísérlet a 90-es évek első felében éppen időszerűnek látszott, hiszen a magyar futball azóta sem heverte ki azt a pusztulást, ami a rendszerváltás folyamatában végbement a (futball)kultúra, az infrastruktúra területén: az ismert módon „széthordták”, „szétglobalizálták” a magyar futball maradvá nyait is. A magyar NB I a későbbiekben sem kínált versenyképes perspektívát, mostanában a politika hovatovább már „kijelöli” a klubok tulajdonosait egyfajta (futball-)kényszervállalkozókról van szó.

Nem véletlen, hogy egyre több vállalkozó találja meg üzleti számításait inkább a futballpiacon folyó nemzetközi gyermekkereskedelemben. Miközben Várszegi eladta az utolsó bajnokcsapatot, tokkal-vonóval, „kivette” belőle, amit beletett, a perspektívát a Sándor Károly Akadémia gyermekkereskedelmi vállalkozásban találta meg. S noha Juhász Rolandon kívül nemzetközi klasszis nem jött ki az MTK-ból, az akadémia sok fiatalja számára megnyílt az út Anglia vagy Németország harmadosztályú csapatai felé, ritkábban komolyabb csapatok kispadjára. De már egy-két magyar első osztályú egyesület is jó vásárlónak tűnik. Öldöklő harc van ezen a piacon is, hiszen a fejlődő országok a tőkés világrendszer perifériáján ontják a tehetségeket, akiknek a felnevelése kisebb költségekkel jár, mint a kelet-európai félperiférián, ahová Magyarország is tartozik.

Sok szurkoló gondolja úgy aHungária körúton, hogy Várszegi Gábor megalázta őket. Azt mondják, hogy ha a több mint 100 milliárdos vagyonnal rendelkező tőkés vállalkozó a tucatnyi eladott játékosból csak két-három embert megtartott volna, ma nem állna az MTK a pusztulás határán az NB II-ben. Kétségtelen, Várszegi úgy adja át az MTK-t, ahogyan átvette – konkurenseinek nagy örömére. Most, amikor visszavezette csapatát az NB II-be, már csak pár száz néző járt ki a Hidegkuti stadionba, kevesebb, mint Várszegi előtt. Miért is maradna meg a közönség a minden megfogható célt nélkülöző csapatnál?

A hazai futballkultúra két évtizedes züllési története – minden ellenkező állítás ellenére – nem ért véget, az MTK megsemmisülése csak állomás. Ugyanis ez nem olyan kiesés volt, amely visszafordíthatónak látszik. Amikor Várszegi „felszámolóembereként” feltűnt a Hungária körúton Deutsch Tamás – mint az új hatalmi viszonyok megtestesítője – minden világossá vált. A Fideszben is súlytalan, jelentéktelen ember kellő invencióval rendelkezik ahhoz, hogy beteljesítse az MTK sorsát. E groteszk figura felbukkanása több mint szimbolikus. A szurkoló sosem a rendszer egészét tekinti, hanem bűnbakot vagy megmentőt keres, a kettő között sokszor nincs is különbség.

A szurkolók többsége, ezt nem Várszegi védelmében mondom, nem tudja, amit minden (futball)vállalkozó tud: a cél tulajdonképpen a veszteség társadalmasítása, a nyereség privatizálása. Az MTK mint futballklub, mint a magyar futballkultúra egyik valódi hagyománya kerül a társadalmi veszteség oldalára… A szurkolók nem fogadják el a piaci törvényt: miszerint a vállalkozó úgy számolhatja fel az MTK-t, mint egy szimplán tönkrement kft-t. Pedig éppen ez az új (futball)kapitalizmus lényege. Ki a következő? Van jelöltem, de nem szeretem a beteljesülő jóslatokat…

A szerző történész