Már túl vagyok a szerzőn, a verscímen és az első három soron, s most kezdem csak érzékelni, hogy beszélek. Hallom a saját fátyolos hangom:

„Lázad hát már az Élet alágyűrtje, / A tanító, a legrababb magyar?”

Nem a megszokott, négyzet alakú, kis salakos udvaron állok az egri, Cifra hóstyai iskolában, ahol a tanévzáró ünnepélyeken – mint jó tanulónak – verseket kellett mondanom. És még az 1959/60-as tanévnek sincs vége; június első napjait vonszoljuk a várva várt nyári vakáció felé. A parányi, keskeny tanári szobában állok az összetolt asztalsor végénél, két lépésre a szabadulást jelentő ajtótól. A levegőtlen szobácskában nincsenek fehér inges iskolatársak, se buján szétnyílt, szagos pünkösdirózsák, szikár törökszekfűk az árnyékba húzódó szülők, nagyszülők kezében. Csak a szemközti könyves vitrin tetején csillogó, aranyozott Lenin-fejet bámulom, nem merek tanáraimra pillantani.

„Gyújtatott lelkek víg mécsesének…” – kezdem a második versszakot. Az alkalom ünnepi, mégis szomorúság lengi be a tanárit. Pedagógusnap van, majdnem titokban tartott ünnepléssel. Az osztályokban nem engedélyezve szeretetmegnyilvánulás. Előre kihirdetve, központilag betiltva. 1956 után vagyunk… És mégis, mondom, mert itt mondhatom az Ady-verset osztályfőnököm, Szendrődi Vilmosné jóvoltából. Hisz mi feltűnő van abban, hogy a hatodik órában az igazgató bácsi a tanári szobába rendel egy gyereket a hatodikból? Lehet, hogy betört egy ablakot, helytelenkedett a vécében, meggyomrozta a padtársát, vagy ellopta Élő Erzsi csodálatos, 24 darabos vízfestékét! Ki tudja? Odabent pedig? Öt perc, s már mehet is viszsza a társaihoz.

„S kik hivatottak vezérül a népnek…” – na, ez megizzasztott. A verseskötetből általam kimásolt szövegben is rosszul írtam le először a hivatottak-at. Kellett is a tintaradír! És hát megtanulni sem volt gyerekjáték Ady Endre gyönyörű, forradalmi hevületű versét, amit akkoriban alig értettem még. Ültünk az orgonaillatú udvaron anyám, a tőlem jó pár évvel idősebb nővérem meg én, és sorról sorra haladva magyarázták, értelmezték nekem a verset, de legfőképpen az olyan szavakat, mint: páriái, gyújtatott vagy zárka-nyitó meg orzák. Elláttak technikai tanácsokkal is:mikor vegyek levegőt, hol tartsak egy kis hatásszünetet, hogyan hangsúlyozzak, hogy mégse énekeljek vagy kántáljak.

„…szép, nagy szívekre vár itt / Egy sötét ország…” – hiszen ez már a negyedik versszak! Nagyon nagy baj már nem lehet, legfeljebb előkapom az agyongyűrt puskám, ha elakadok. Már tekingetni is merek. Látom tanáraim szemében a fényt megtörni. Mindenki engem néz. Elfogódott és öntelt kamaszként azt gondolom, hogy a felém sugárzó nagy figyelem, a tanáraim arcáról leolvasható érzelmi változás az én zseniális előadásomnak szól, no és egy kicsit persze Adynak.

Bármilyen hihetetlennek is tűnik ez ma már, gyermekkorom városszéli iskolájában nem a „megszokott” külvárosi nívó volt a mérce. Főiskolai pulpitusról leparancsolt, középiskolai katedrától eltiltott tanárokból verbuválódott a maroknyi tantestület zöme. Így hát nem tudott a gyerekfejekben sok kárt tenni az a néhány szakmailag alkalmatlan, „gyorstalpalón” végzett „ejtőernyős”. Viszont e rendszerhű elemek emberileg nagyon is szánandók voltak.

„Kapja meg végtén szegény Magyarország / A szabadító magyar tanítót!” – emelem föl most már a hangom teljes nyugalommal, hiszen e két sor, a vers befejező sorai hozzák el nekem a szabadulást a szereplésből.

Ma már tudom, hogy nem a vézna kamasz tisztességgel előadott versmondása váltott ki katarzist a pedagógusok körében.

A szerző gyógypedagógus