Azért nem árt emlékezni a kezdetekre: a Márai-program eredetileg főként a kortárs irodalom megsegítésére jött volna létre, egymilliárd forintos kerettel. Ebből mára négyszázmillió forint maradt, ám az el- és megvonások korában annak is örvendenünk kell, hogy egyáltalán jutott erre pénz. Volt idő ugyanis, amikor úgy tűnt, nem fog, hiába a szakmai konszenzus, a mindenki által elismert, nemes cél.

Most végre itt a lista, hogy mely könyveket rendelhetik meg a program jóvoltából a könyvtárak, illetve mi az a nemzeti minimum, amelyet viszont kötelezően be kell szerezni. Ám előbb néhány adat: majdhogynem nyolcezer cím/ajánlat érkezett a magyar kiadóktól, tény- és szépirodalom, amelyből a Nemzeti Kulturális Alap két kollégiuma végül 527-et fogadott el (513 könyvet és 14 hangoskönyvet). A műfaji megoszlás szerint: 261 cím tény-, 185 szép-, illetve 81 gyermek és ifjúsági irodalom.

A lista már az első, felületes áttekintés után is meglehetősen óvatosnak tűnik. Vagyis nem nagyon lehet belekötni: nincsenek benne kiugró tévedések és ordító hiányok, alapvetően a minőség dominál. Másfelől úgy is mondhatnám: kissé jellegtelen. És ez nem is rossz. A válogatás milyenségére a kollégiumok összetétele már eleve garanciát jelentett, már csak az lehetett kérdés, hogy a politikum felől mekkora nyomás érkezik majd a lista „jobbá tételére”. Most már az is látszik: ha volt is efféle nyomás, elhalt útközben. Szőcs Géza mindezt azzal is demonstrálta, hogy lám, egyetlen Wass Albert-mű sem szerepel a listán, miközben tudjuk jól, hogy az erdélyi szerző a jobboldal szent tehene, amolyan ellen-Kertész. Persze, az sem jó, tette hozzá kritikusan Szőcs, hogy ha agyonhallgatjuk a szerzőt, hiszen lehántva róla mindazt, amit az ideológia rámeszelt, mégiscsak akad néhány műve, amely irodalmilag is vállalható.

Csakhogy jó lenne ezt a csapdát elkerülni.Mármint azt, hogy Wass – hiánya vagy jelenléte – felől olvassuk a Márai-program első fázisában létrejött listát. Ez esetben ugyanis a bozótharc elkerülhetetlenné válik. Sokkal izgalmasabb kérdés, hogy vajon kelle ekkora csinnadratta ahhoz, hogy a könyvtárak beszerezzék a ki tudja hanyadik kiadásban megjelenő Günter Grass-klasszikust (A bádogdob) vagy Heinrich Böll-alapvetést (Katharina Blum elveszett tisztessége), hiszen úgy gondolom, valamirevaló könyvtáraknak a hasonló művek már réges-rég a birtokukban vannak. (Ha nincsenek, akkor még nagyobb baj van, mint gondolni mernénk.) Persze most még messze vagyunk a Márai-program ideális működésétől, hiszen jelenleg a kiadók ajánlották fel a raktáron maradt készleteiket (minimum kétszáz példánynak kellett lennie az adott címből), és ez a kisöprés jelleg akkor is rajta maradt a listán, ha látszik: nem az eladhatatlantól szabadulnak.

Az egésznek mégiscsak akkor lenne igazán értelme, ha döntően a kortárs irodalom kerülne fel a listákra. Hamár utolértükmagunkat, és klaszszikusokkal dugig lesznek a könyvtárak, akkor figyelhetnénk azokra, akikből esetleg klasszikusok válhatnak majd. Így korrigálva a piac szeszélyeit, hiszen az főleg a vámpírokra és a bulvárszerzőkre figyel. Mert így éri majd meg kiadni az elsőköteteseket, verseket és drámákat, amelyekért lehet, hogy most nem kapkodnak, de a nemzeti emlékezet szempontjából majd ezek válnak megkerülhetetlenné. Kétszáz eleve „eladott” példány az ő esetükben nagyon sokat jelent. Grass viszont meg sem érzi.

Jelen pillanatban ez az óvatos lista jelenti a győzelmet. Úgy nyertek, hogy eleve döntetlenre játszottak.