Bosznia-Hercegovina szerbek lakta területeit és magát Szerbiát is (bár azt kisebb mértékben) ugyanaz a láz fogta el Ratko Mladics lefogása és kiadatása után, mint amilyen Ante Gotovina hágai elítélését követte Horvátországban.Tiltakozás, tüntetés, olykor törés-zúzás, némi gyújtogatással megspékelve. Nacionalista jelszavak, az unióra szórt átkok.

Mindez majd elmúlik. Az emberek megbékélnek azzal, hogy e két hajdani tábornok és háborús bűnös lefogását nemhogy az unió, de maga az ENSZ is halálosan komolyan vette, utóbbi már csak azért is, mert a világszervezet égisze alatt működik a hágai büntetőbíróság. Van azonban egy jelentékeny különbség. Az ENSZ kezében nem voltak eszközök arra, hogy a Mladics és Gotovina rejtegetésében bűnrészes kormányokat és szervezeteket büntesse, az Európai Uniónak azonban igen: megmondták, hogy amíg e kettő nem áll bírái előtt Hágában, se Horvátországot, se Szerbiát nem veszik fel a szervezetbe. Mint tudjuk, a horvát tábornokot már hat éve elfogták, és azóta a horvát csatlakozás ügye célegyenesbe jutott. A szerbekkel a folyamat most kezdődhet.

Mindez semmit sem változtat azon, hogy a srebrenicai hóhér, illetve legalább 200 ezer horvátországi szerb földönfutóvá tételének fő-fő felelőse változatlanul élvezi nemzete többségének rokonszenvét. Gotovinában a horvátok államuk területi épségének helyreállítóját, az ottani szerbek miniállamának megsemmisítőjét tisztelik; Mladicsban a szerbek (kivált a boszniaiak) a „szerbség védelmezőjét”. A többség úgy óhajtana európai polgár lenni – mert óhajt –, hogy Európa szemet huny hősként tisztelt katonáinak hajdani gaztettei fölött. Ami nem tehető meg.

A legtanulságosabb jelszó egy Mladics-barát tüntetésen volt olvasható: „A sas elszállt, de a fészek itt maradt.” Rémesen igaz. Ebben a fészekben kárhozatos módon a szerb nacionalizmus születik újra. A belgrádi és a boszniai megmozdulások résztvevői nagyon nagy részt fiatal emberek voltak. Zömük a délszláv polgárháború idején óvodás lehetett. A nagypapától meg a papától hallottak hősi történeteket Mladics tábornokról. Azt tanulták, hogy például Nagy-Szerbia kicsikarásának véres és persze hasztalan, sőt, önvesztő története jó volt, legfeljebb hullott némi forgács favágás közben. (Srebrenica környékén nyolcezer muszlim férfi és fiú.)

A múlttal való szembenézés se Szerbiában, se Horvátországban nem tantárgy.Amit az iskola nem teszmeg, a család bőven bepótolja. Kifordítva. Adjunk hálát, hogy volt nékünk egy, a fasizmussal szembeszegülő Bajcsy-Zsilinszky Endrénk, majd egy Cseres Tiborunk, aki megírta a Hideg napokat (1964). Egy nemzedék ebből értesült arról, miképp gyilkolt a magyar katonaság/csendőrség 1941–42 telén Újvidéken. Az se volt könnyen emészthető, sőt. Korabeli recenziójában a Népszabadság német parancsra hivatkozott, holott németek a környéken se voltak. Azóta a napok egyre hidegebbek, ezt érzem.