De csak erősködött, hogy menjek, és ha ott leszek, majd süt halat, ha fog. – Ha nem fogok, nem sütök.

Hahaha, nevetgéltem megint, s elképzeltem, ahogy ül a parton és az ebédjére les. Mondtam, hogy persze, egyszer majd elmegyek. Majd meglátogatom valamelyik hétvégén. Hétközben dolgozom, de majd egy szombati napon, akkor majd megyek. Mire azt válaszolta, hogy gyorsan menjek ám, míg el nem múlik a nyár, mert az a Tisza mellett nagyon szép, és az ő falujában semmi más nem szép, csak a sült hal, a diófa meg a nyár.

A múlt héten dolgom akadt Heves megyében, elindultam korán Debrecenből, s kigondoltam közben, hogy teszek egy kerülőt a kedvéért. Igaza volt: megismertem a házát. A falu szélén messziről fehérlett egy vályogház a napsütésben, az udvarán a három diófa. A léckerítés mögött pedig az én régi városi ismerősöm félmeztelenül hajlongott az árnyékban, egyik kezében irdatlan fogó, a másikban valami sötét deszkadarab, mögötte farakás.

– Hát te? – kérdezte elhűlve.

– Meghívtál, megjöttem – vontam meg a vállamat. A szerszámokra néztem, s azt kérdeztem vigyorogva:

– Mit szerelsz te itt, te aktakukac?

– Vasúti talpfákból szedem ki a vasat, de megszenvedek vele, vigye el a fene – hadarta. – Szereztem negyven darab talpfát, mindegyikben van nyolckilónyi vas. Csak az a baj, hogy az a rohadt vas be van csavarozva. Negyven talpfa, az háromszázhúsz darab csavar.

Erre a kelleténél harsányabban elnevettem magam. Milyen vicces az öregfiú. Talpfából szedni ki csavart!

– Mit röhögsz? – kérdezte erre keményen, nézett rám, és tényleg az volt a szemében, hogy miért röhögök.

– Hát izé... Hogy ilyen pontosan megszámoltad, hehehe.

Erre a kelleténél hűvösebben azt válaszolta, hogy valamiből meg kell élni, apukám. Bámultam rá, miket beszél ez, régebben nyakkendő nélkül sosem láttam, irodában dolgozott egész életében, most meg jön ezekkel az izékkel. Ezekkel a csavarokkal.

– Ötven forint egy kiló vas – dünnyögte, s levette a vállamról a kezét.

– Hát, ööö... – nyögtem.

– Ötven forint – ismételte meg. –Tíz napja ezen melózom. Keresek vele vagy tizenhatezer forintot.

Hallgattunk.

– Hát, izé... Az jó – mondtam. Az olajszagú farakást nézegettem, meg a rozsdát a rohadt vasakon. – El is égethetnéd a talpfát, akkor nem kéne szenvedni a csavarokkal.

– Ne viccelj – nézett rám elborult szemmel. – Télire kell, tüzelőnek!

– Ja persze, persze, tüzelőnek –bólogattam elvörösödve, és a hőségtől izzadó homlokomat törölgettem kínomban, hát mikor is gondoljon tüzelőre az ember, ha nem ilyenkor, amikor semmi más nem szép, csak a sült hal, a diófa meg a nyár.