A (fülke)forradalom árja úgy tűnik elérte az önkormányzatokat is, de bár eddig szinte akadálytalanul gázolt át mindenen, ami útjába került, most mintha először ütközne az ellenállás gátjába. Legalábbis erre lehet következtetni azokból a sajtóban közölt heves vitákból, amelyek a Fidesz-belügy nemrég nyilvánosságra került, úgynevezett önkormányzati koncepcióját kísérik. Mindez persze csak a felületes szemlélőt lepi meg, hiszen túl azon a sajnálatos tényen, hogy a 44 oldalas iromány szakmai színvonala aligha üti meg az elvárható mértéket, ráadásul tele van olyan megállapításokkal, amelyek kiverik a biztosítékot a leginkább érintetteknél.

Ez még nem lenne ok az aggodalomra, hiszen hasonló akciók egész sora (rendvédelmiek, nyugdíjasok, pedagógusok stb.) zajlik a szemünk előtt, csakhogy ezúttal a Fidesz a saját farkába (bocs) harapott. Az érzékenyen érintettek ugyanis nem mások, mint a kormánypárt nagy hatalmú nagyvárosi polgármesterei, Kósa Lajosok, Lázár Jánosok stb. és persze a budapestiek, így a főpolgármester és a kerületi ellenlábasok, mint például Rogán Antal. Ettől kezdve ez a Fidesz számára nem szakmai kérdés, hanem „politikai”, értsd, ami jó a Fidesznek, az legyen jó a budapestieknek is. Csak evvel magyarázható, hogy az anyagnak éppen a leggyengébb, legsemmitmondóbb része a Budapestről szóló, mert arra gondolni sem merek, hogy a Fidesz számára Budapest még mindig idegen terep, ahol az emberfia könnyen aknára léphet.

A budapesti közigazgatási rendszer átszervezéséről ugyanis a belügynek csak annyi jutott eszébe, hogy előbányássza az archívumból és kissé leporolja azt a három alternatívát, amelyek a rendszerváltáskor, 1990-ben az önkormányzati törvényt előkészítő tanulmányokban fogalmazódtak meg. Ez már csak azért is nehezen indokolható, mert az ország fővárosáról van szó, amely minden releváns szempontból kiemelkedő szerepet tölt be. Itt lakik a lakosság 20%-a, itt termelődik meg a GDP igen nagy hányada, és ide fordítódik az állami költségvetés jelentős része is. Annál szembeszökőbb, de persze a kétszintű fővárosi önkormányzati rendszer miatt nagyon is érthető, hogy miközben vidéki relációban heves vita dúl a belügy és a polgármesterek között és már-már az illetékes BM-államtitkár fejét követelik, addig a budapesti „illetékes elvtársak” néhány, lassan rituálészerű főpolgármesteri morgolódáson kívül mélyen hallgatva figyelik az eseményeket.

A Fővárosi Közgyűlésnek nincs az ügyben „hivatalos” álláspontja, még tárgyalások sem folynak, legfeljebb folyosói beszélgetések. A város közömbösnek tűnik saját sorsa iránt, a polgárok rezignáltan szemlélik, mit tesznek a nevükben fel- (nem)lépők. Pedig ez nem része a manapság reneszánszát élő nemzeti hagyománynak. Ellenkezőleg. Az egyik nagy előd, az 1906-ban megválasztott Bárczy István polgármester programbeszédében a következőt mondta: „Az új fővárosi törvényt régóta várjuk hasztalanul. Itt az ideje, hogy magunk álljunk elő kívánságainkkal. Bennünket érdekel elsősorban a főváros jövendője. A magam részéről készséggel terjesztek a tanács és a t. közgyűlés elé erre vonatkozó javaslatot, esetleg teljes törvénytervezetet. Vitassuk meg és terjesszük a magas kormány elé.”

A háttérben azért biztosan ma is árnyaltabb a kép, el tudok képzeli gyakran csörgő telefonokat, de az persze nem tartozik a zemberekre.

A budapesti feladvány lényege a kormányzó erő számára, minden ellenkező hitvallás ellenére, minden bizonnyal az, hogy miként elégíthetők ki egyszerre a már egy ideje egymásnak feszülő pártlobbik és így az „olcsó” és mégis hatékony városigazgatás, a fővárosi és a kerületi érdek- és igazgatási rendszerek optimális egymáshoz illesztésének szempontja szükségképpen háttérbe szorul. Nincs szándékomban démonizálni a hatalmon lévőket, de ha abban a kérdésben, hogy a jelenlegi, joggal kritizált modellhez képest a jogkörök és persze az ehhez tartozó pénzek elosztása a főváros vagy a kerületek javára mozduljon-e el, a szakmai optimum helyett rögtön az érintett lobbik érdekei kerülnek előtérbe, akkor a helyes döntés esélyei nem túl jók. És ha minderről zárt körben, a budapestiek bevonása nélkül folyik a vita, akkor még rosszabb a helyzet. Erre persze az a válasz, hogy ez szakmai kérdés, a laikus úgysem tudja megítélni, meg egyébként is azt akarja, hogy csinálják azok, akiket ezért fizetnek, őt hagyják békén. Biztosan létezik ez az álláspont is, mert ha nem így lenne, nehezebb volna a lobbizók dolga, de hiszem, hogy ennek az ellenkezője sem ritka. Ez az írás ez utóbbiakhoz szeretne szólni.

A budapestiek érdekét szolgáló nagyvárosi racionális igazgatási modell megtalálása nem egyszerű, de azért nem is felfoghatatlanul bonyolult, legalábbis az alapkérdések szintjén, és most csak ezekről lesz szó.

A főváros és a kerület munkamegosztásának alternatívái a bevezetőben említett modellek szerint vagy a jelenleginél „erősebb” főváros és így „gyengébb” kerület, vagy az ellenkezője. (A harmadikként felvázolt ún. citymodell, amely lényegében megszüntetné az egységes fővárost és azt egy belső és néhány külső „kerülettel” váltaná fel, kevéssé valószínű, így figyelmen kívül hagyható.)

Abból kell kiindulni, hogy minden fővárosi polgár egyben kerületi is és fordítva. Az ellentétek tehát egyáltalán nem „kibékíthetetlenek”, sokszor csak kreáltak vagy felnagyítottak. A konfliktusok az együttélés természetes velejárói, azok feloldására léteznek ismert, alkalmazott, civilizált eljárások és intézményi keretek.

Másodszor mindig érdemes körülnézni a világban vagy legalább Európában, és ha egyértelmű tendenciákat látunk, érdemes figyelembe venni őket.

Harmadszor a közös múltból levonhatók tanulságok.

És végül – csillagászati hasonlattal élve – egy nagyvárosnak gravitációja van, amelynek hatása alól a vonzáskörzet „szatellit” települései nem vonhatják ki magukat.

Közismert tény, hogy a nagyvárosok között verseny zajlik, amelynek keretében rendszeresen elkészül a „legélhetőbb” városok rangsora. Ebben persze különböző szempontok játszanak szerepet, de a jó városigazgatási modell kétségkívül egyike a legfontosabbaknak. Ha mármost megvizsgáljuk az európai fővárosok igazgatását, a főváros-kerület viszony alapján, akkor egyértelmű tendenciákat tapasztalunk.

A relatíve kisebb lakosságszámú fővárosokban egységes igazgatási rendszer működik, egyáltalán nincs kerületi bontás. Olyan esetekben, mint például Vaduz vagy Reykjavík, ez persze kézenfekvő, de ugyanebbe a 12 tagot számláló csoportba tartozik például Brüsszel, Dublin, Helsinki vagy Lisszabon, ami budapesti szemszögből azért meglepő.

Az európai fővárosok többségében (20 ilyen van) szintén nincs kétszintű önkormányzati rendszer, a fővárosi szint mellett csupán úgynevezett elöljáróságok vannak, amelyek a fővárosok egy részében (9 főváros) csak adminisztratív egységek, azaz nincs választott testületük. Ilyen például Madrid, Szófia, Stockholm vagy Koppenhága. A többiben van ugyan választott testület, de azok számát és hatáskörét egyes esetekben nem a törvényhozás, hanem maga a fővárosi tanács határozza meg rendeletében, azaz a fővárosi és a kerületi testület viszonya nem mellé-, hanem alárendelt. (Amszterdam, Pozsony, Berlin, Bukarest, Kijev, Párizs, Prága, Róma, Tallinn, Bécs, Varsó.)

A budapestihez hasonló kétszintű önkormányzati rendszer mindössze Ankarában, Londonban, Moszkvában, Szkopjéban, Tiranában és Zágrábban működik. Azt mondhatjuk tehát, hogy a budapesti igazgatás egyike a legdecentralizáltabbaknak Európában, és akkor még nem volt szó a részletkérdésekről, arról tudniillik, hogy a kétszintű rendszerekben mi a jogkörök és a hozzá tartozó források konkrét elosztása. De mi lehet ennek az oka?

A nemzeti hagyományokat ennyire hangsúlyozó politikai kurzustól (némi naivitással) az volna várható, hogy ezt következetesen teszi. A budapesti igazgatási rendszer történetét tekintve azonban ennek az ellenkezője igaz. A történetet lerövidítve azt mondhatjuk, hogy az egységes főváros 1872-es létrejötte után egészen 1950-ig, Nagy-Budapest megalakulásáig az elöljárósági modell volt érvényben, azaz Budapest beleillett az európai fősodorba.

Az 1950-ben bevezetett tanácsrendszer, illetve ennek részeként a mai Nagy-Budapest létrehozatala után alakult ki a kétszintű „önkormányzati” rendszer Budapesten, de ennek kevés köze volt a mai értelemben vett önkormányzatisághoz. A tanácsrendszer az ún. demokratikus centralizmus elve alapján épült fel, amelyben a magasabb testület felettese volt az alsóbbrendűnek, vagyis a fővárosi tanács a kerületinek.

A rendszerváltáskor földrajzi értelemben minden maradt a régiben Budapesten, de a demokratikus centralizmust felváltotta az alulról építkezés, a szubszidiaritás általános európai elve, amelyben a kerületeket tekintették „települési szintnek”, a fővárost területi szintnek, amely a kerületek viszonylagos „dominanciáját” eredményezte. Ez a nagyvárosi igazgatás esetében –mint az európai példák mutatják – hibásan értelmezett szubszidiaritás vezetett a mai helyzethez. Ezen az 1994-ben történt kisebb korrekció sem változtatott lényegesen. Joggal állapítja meg az önkormányzati törvény 1999-ben kiadott magyarázata: „A szakmai javaslatok mindegyike a fővárosi szint erősítésére és a kerületi szint korlátozására tett javaslatot. Ezzel nem csupán a magyar történelmi hagyományok, hanem a világ legfejlettebb közigazgatási rendszerében alkalmazott megoldások kerültek volna követésre. A kerületi önkormányzatok jogállása nemzetközi összehasonlításban igen erős maradt.”Majd később úgy foglal állást: „…hogy a főváros egy települési önkormányzat, melyen belül a kerületek városrészi önkormányzatok. A magyar közigazgatás-történet és más szakmai okok is ebbe az irányba hatnának, de a politikai realitások egy ilyen lépést még nem tesznek lehetővé.”

Az úgynevezett „politikai realitások” azóta sem változtak. Még meddig diktál vajon a politika a realitásoknak? A budapesti igazgatási rendszer megoldhatatlan a várost körülvevő térség, azaz az agglomeráció problémájának figyelembevétele és a rendszerbe való beépítése nélkül. Ez persze merészebb tervezést, sok egyeztetést, több időt igényelne, de úgy tűnik, ma nem az egyeztetések idejét éljük. Ami késik, nem múlik.

A szerző az LMP budapesti frakcióvezetője