Magyarország alaptörvénynek nevezett új alkotmánya januártól hatályba is lép. Az Országgyűlésben lehetett és a nyilvánosság fórumain a jövőben is lehet vitatkozni róla. Akarat és kellő többség esetén változtatni is lehet rajta. Egyes tekintélyes emberek bírálják, elutasítják, más köztiszteletben álló személyiségek támogatják. Én mint történész, csak a viták egyetlen eleméhez kívánok hozzászólni, a Nemzeti Hitvallás címet viselő preambulum történelemszemléletéhez. Nem polemikus céllal, hanem abban a reményben, hogy amennyiben képesek vagyunk érzelmeinket és előítéleteinket félretenni és tárgyilagosan megvizsgálni a vitatott elemeket, úgy esély van a kedélyek megnyugodására.

Szerintem indokolatlan kötözködés azt kifogásolni, hogy Magyarország és nem a Magyar Köztársaság alaptörvénye született meg. Államunk közel ezer éven át királyság volt, azután lett népköztársaság, tanácsköztársaság, 1946-ban jelző nélküli köztársaság, de csak három évre, hogy azt a népköztársaságnak nevezett, bevallottan (proletár-) diktatúra váltsa fel. De az ország neve mindvégig Magyarország volt, idegen nyelveken a középkori krónikások által meghonosított, illetve a latin Hungariából képzett alakban. Korántsem általános szabály, hogy egy ország alkotmányának címében szerepeljen az államforma. Államformánk megjelölése az alaptörvényben megfelelő prominens helyen szerepel.

Egyes bírálók úgy vélik, hogy egy alkotmány ne is szóljon a múltról, mert ezzel mintegy előírja, kanonizálja az adott ország történelmének „helyes,” „kívánatos” értelmezését. Közép-Európában, ahol minden nemzet múltja súlyos megpróbáltatásokkal terhes, az alkotmányok kivétel nélkül utalnak erre. A magyar sem tekint végig történelmünkön (helyesen), csak a jelenünket is meghatározó tényezőkre utal. A magyar nép fennmaradása és az állam létrejötte elválaszthatatlan Szent Istvántól és a kereszténységtől, ennek kimondásán nincs mit kritizálni, ez nem rekeszt ki senkit a nemzetből. (Az, hogy az Európai Unió alapszerződése hallgat saját kultúrája alapjáról, az sokak –de nem elegek – által bírált mulasztás.) A preambulum, illetve a normatív szöveg elismeri különböző vallási hagyományaink értékeit, biztosítja az állam és az egyházak különválasztását, valamint a vallásszabadságot, az egyes felekezetek jogait.

Nincs önostorozás

A Szent Korona nemzetünk egyedülálló szimbóluma, ezért övezi a határokon átívelő általános tisztelet, miért ne lenne helye alkotmányunkban? És miért lenne indokolatlan utalni nehéz történelmünkre? Külföldi történészek is ezt emelik ki, így a legfrissebb szintézis (Bryan Cartledge: „The Will to Survive”) címében is. Önmagunkat védve az európai kultúrkörön kívül álló hódítóktól vitathatatlanul Európát, annak értékeit is védelmeztük. Dagályos, öndicsőítő és önsajnáló ez a preambulum? Minden hasonló dokumentumot lehet így minősíteni, de nem ismerek olyan alkotmányt, amely önostorozó vagy akár csak önkritikus lenne. A múltban tudatában is megalázott magyarságnak igenis szüksége van önbecsülése helyreállítására – ez nem önmentegetés, még kevésbé történelemhamisítás.

A Nemzeti Hitvallás történeti hivatkozásainak elutasítói elsősorban a következő mondatot kifogásolják: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.” Ki vonhatja kétségbe, hogy a fenti közel fél évszázadban a magyar népnek nem állt módjában szabadon eldöntenie,milyen társadalmi-gazdasági rendszerben akar élni? Van-e, aki legitimnek, a népakarat megnyilvánulásának tekinti az 1949. évi alkotmányt, az ötéves terveket, a Varsói Szerződéshez történt csatlakozást? Az 1945-ös választás eredményének fokozatos megsemmisítése, majd 1956-os önrendelkezési kísérletünk brutális elfojtása cáfolhatatlan bizonyíték, hogy nem voltunk a magunk urai. Legfeljebb amellett lehetne érvelni, hogy a Brezsnyev-doktrína visszavonásával és az 1989. őszi törvénymódosításokkal szuverenitásunkat de facto visszanyertük. Vagy talán csak az utolsó szovjet katona eltávozásával?

A tiltakozók közül a kitűnő szakmunkái mellett a besúgók megnevezésével elismertséget szerzett Ungváry Krisztián az Index internetes portálon vitatja, hogy 1944. március 19-én megszűnt volna Magyarország szuverenitása. Arra hivatkozik, hogy az államfő a helyén maradt, kormányt nevezett ki, az Országgyűlés ülésezett, hogy a Sztójay-kormány intézkedéseket hozott, többek között a zsidó származásúak összegyűjtéséről és deportálásáról, vagyonuk elkobzásáról, és ezeket az államapparátus végrehajtotta. Más hazai történészek, többek között a magyar vészkorszak egyik első számú szakértője, Karsai László is hangsúlyozzák, hogy a német megszállás ellenére Horthy nem vált cselekvőképtelenné, hiszen július 6-án le tudta állítani a deportálásokat, augusztus 29-én pedig menesztette a Sztójay-kormányt, és Lakatos Gézát nevezte ki miniszterelnöknek. Számos értékes publikáció után is indokolt tárgyszerű vitákat folytatni a német megszállás körülményeiről és következményeiről, arról, hogy kit milyen felelősség terhel félmillió ártatlan magyar honfitársunk gáz és tűz által történő elemésztéséért, de nem értem, hogy a nemzetközi hírű amerikai-magyar történész, Deák István e lapnak adott interjújában (április 10.) miért tekinti történelemhamisításnak a preambulum fenti mondatát.

Ha egy idegen hatalom hadereje hívás, engedély nélkül nagy létszámban, komoly fegyverzettel behatol egy másik országba, az agresszió, ha ott is marad, az megszállás. Ha az addigi legitim kormányt elmozdítva, egyes tagjait letartóztatva, helyére számára tetsző embereket ültet, az bábkormány. Ki vonja ma kétségbe, hogy 1956. november 4-én a Szovjetunió agressziót követett el Magyarország ellen, letartóztatta az előző kormány több tagját, és Kádár János vezetésével egy bábkormányt hozott létre, amely számos ártatlan embert kivégeztetett. Nem ugyanezt tették a németek 1944-ben? „Magyarország német megszállása után a magyar parlament változatlanul tovább működött”, írja Ungváry. Változatlanul? Számos képviselőt a Gestapo még március 19-én letartóztatott. A fegyverrel ellenálló Bajcsy-Zsilinszky Endre mellett Apponyi György, Gratz Gusztáv, Rassay Károly, Laky Dezső is erre a sorsra jutott, mások a letartóztatás elől bujkálni kényszerültek. A már korábban március 22-re összehívott parlamentet Tasnádi Nagy András elnök megnyitotta, majd azonnal határidő nélkül elnapolta. Közi Horváth József keresztényszocialista képviselő tiltakozott az alkotmány és a parlament külföldi hatalom által történő megsértése ellen. Horthy a németek három kormányfőjelöltjét vétózta meg, végül a volt katonatiszt berlini követ, Sztójay Döme lett a kompromisszum, aki azután Himmler SS-főnök „tanácsait” elfogadva alakított kormányt.

Március 28-án ez a bábkormány feloszlatta az addig háborítatlanul működő ellenzéki Kisgazdapártot és a Szociáldemokrata Pártot. A Gestapo és a kollaboráns magyar hatóságok 3000 személyt vettek őrizetbe, köztük Nagy Ferenc kisgazda, Peyer Károly, Buchinger Manó és Györki Imre szociáldemokrata és Sigray Antal legitimista pártvezetőt. Más vezető politikusok, köztük Bethlen István volt miniszterelnök, illegalitásba vonulva kerülték el a letartóztatást. Mindezt Ungváry jól tudja, és azt sem gondolhatja komolyan, hogy „az egyes képviselőkre […] nem nehezedett semmilyen konkrét külső nyomás”. De a zsidók deportálását nem a csonka magyar parlament szavazta meg, ezt kormányrendelettel léptették életbe. A bábkormány 41 főispán közül 29-et, a polgármesterek kétharmadát lecserélte, a hadsereg kulcspozícióiba német-, sőt nyilasbarát személyeket tett, és csak a szélsőjobboldali lapok megjelenését engedélyezte. A maradék hadsereget kiküldte a keleti frontra. Beszélhetünk ezek után szuverén Magyarországról? Az államapparátus Lengyelország kivételével valamennyi, németek által megszállt országban megmaradt, működött, így nálunk is, de a fentiek alapján szerintem egyértelmű, hogy március 19-e után a magyar hatóságok nem jogszerűen működtek.

Tiltakozások és hiányuk

Márton Áron erdélyi katolikus püspök már egy hónappal a deportálások megkezdése után, május 18-án a kolozsvári Szent Mihály-templom szószékéről ítélte el „a zsidók ellen az utóbbi időkben végrehajtott intézkedések”-et, május 22-én pedig a kolozsvári és a fővárosi hatóságokat levélben kérte, hogy „az embertelenségeket akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményekben közre”. Tehát nem tartható fenn az a közkeletű nézet, hogy egy szűk körben is csak június végén vált ismertté, mi vár a túlzsúfolt marhavagonok utasaira. A társadalom ezt ugyan nem tudta, de a gettókba hurcolás ellen még a félrevezetett és megfélemlített lakosságnak is tiltakoznia kellett volna. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy amíg az ország szuverenitása fennállott, Magyarország, és személy szerint Horthy, elutasította a zsidók deportálására vagy akár csak a sárga csillag viselésére vonatkozó német követeléseket. Ha a kormányzó a német megszállás miatt lemondott volna, akkor ugyan még egyértelműbb lett volna függetlenségünk elveszítése, viszont szinte bizonyos, hogy a budapesti zsidóság elhurcolására is maradéktalanul sor került volna.

A Sztójay-kormányról ugyan elmondható, hogy önként, közvetlen kényszer nélkül cselekedett, de ebből még nem következik, hogy nem volt a németek bábja. A norvég Quisling és a szlovák Tiso is bizonyára nem csupán német parancsra, hanem meggyőződésből követte el bűneit. Az utasításokat végrehajtó apparátusok, köztük a magyar csendőrség, engedelmességre voltak nevelve. Számos magyar hivatalnok, csendőr, katonatiszt emberségből igen rosszul vizsgázott 1944-ben, és legtöbbjük ezért méltó büntetéssel fizetett. Számos francia, holland, román, szlovák, horvát, sőt szerb is hasonló embertelen tettek részese, elkövetője volt, de számunkra ez nem mentség. Az egyéni felelősség vitathatatlan, ugyanakkor a kollektív felelősség, egész nemzetek bűnössége indokolatlan, sőt elfogadhatatlan.

Miért gondolja Ungváry, Deák és mások, hogy a preambulum inkriminált mondata felmentést akar adni a tetteseknek a magyar zsidóság ellen elkövetett rémtettek alól? Deák ugyan megállapítja, hogy „a zsidóság sorsát illetőleg a második világháború során a magyar kormány, a hadsereg és a nép nem viselkedett sem rosszabbul, sem jobban, mint sok más európai ország”, de úgy érzékeli, hogy fönnáll egy „makacs, gyakran hisztérikus ragaszkodás a nemzet mindenkori ártatlanságához”. Nem ragaszkodunk az ártatlansághoz. A magyar Nemzetgyűlés az 1946. XXV. tc-ben kifejezte a történtek fölött érzett fájdalmát és megbélyegezte a zsidóság üldözését. A társadalom felelősségét pontos történeti keretbe helyezve részletesen kifejtette Bibó István 1948-ban megjelent, a „zsidókérdés”-ről írott klasszikus tanulmányában. Kár, hogy ez a mélyenszántó, igaz, önvizsgáló és önkritikus írás a kialakuló kommunista diktatúra körülményei és az egész téma elfojtása miatt nem vált elég széles körben ismertté és nem vezetett el a szükséges katarzishoz. Ezzel együtt minden, a tényeket ismerő, tisztességes, jó érzésű, vallásos vagy agnosztikus magyar ember csak őszinte fájdalommal és szégyenérzettel gondolhat arra, hogy az 1938 után hozott ún. zsidótörvények súlyosan megsértették a jogegyenlőség nálunk hagyományos elvét, a magántulajdon szentségét és a keresztény vallás tanításait. Miközben az akkori Országgyűlés többsége ezeket megszavazta, a törvényhozás kisebbsége és a társadalom számos tekintélyes tagja élesen ellenezte ezeket. A Nemzeti Hitvallás nemhogy felmentést adna a nácizmus és magyar kiszolgálói bűntettei alól, hanem tagadja ezek elévülését. Ez a morális állásfoglalás tökéletes összhangban van az érvényes nemzetközi joggal. Antall József és kormánya szavakkal és tettekkel bizonyította, hogy átérzi a magyar zsidósággal szembeni adósságot és az erkölcsi és anyagi jóvátétel szükségességét. Azóta valamennyi magyar kormány ennek megfelelően cselekedett. Az első Orbán-kormány vezette be a holokauszt emléknapját. Határozatot hozott egy Holokauszt Emlékközpont létesítéséről, és ez meg is valósult, hiteles és kiegyensúlyozott formában, megrendítő élményt nyújtva a látogatóknak. Ezek alapján hogyan állíthatja Ungváry, hogy „a tetteinkkel való társadalmi méretű történelmi szembenézés immár 66 éve késik”? Az sajnálatos, hogy a mai magyar társadalom, főként a fiatal része, nem ismeri kellő mélységben XX. századi történelmünket. Ezen ugyan az alaptörvény nem segít, nem is segíthet, de a helyes irányelvet megállapítja.

Ki a felelős?

Én megértem azokat, akiknek a felmenőit, rokonait, hitsorosait egy embertelen hatalom brutálisan megkínozta és meggyilkolta, és ezért a mai napig keresik a felelősöket. Külön becsülöm azokat, akik minden személyes érintettség nélkül kutatják, hogyan és miért történtek meg a borzalmak. Igazuk van, hogy nem lehet mindent Hitler és a német nácik nyakába varrni, és elhallgatni a cinkosok, bűntársak létét. De ha valamilyen módon (mondjuk a háborúból való kiválást nem keresve) elkerültük volna a német megszállást, akkor nincs deportálás és halálgyár, tehát azért az elsődleges politikai felelősség mégis a náci Németországé. Ennek kimondása gyakran elmarad, és a viták felületes olvasója lassan azt hiheti, hogy a magyarok csinálták a holokausztot. (Két lelkiismeretlen amerikai ügyvéd is a MÁV-ot és nem a Deutsche Reichsbahnt pereli a deportálásokért!)

Lehetséges, hogy a fent idézett történeti állásfoglalás bírálói a kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett bűnök elítélését kifogásolják? Ezt nem hiszem. Függetlenségünk és szuverenitásunk 1944-tól 1989/90-ig tartó hiányából nem következik, hogy kizárólag a szovjet hatóságok és talán két ember, Rákosi és Kádár lenne felelős mindazokért a bűnökért és rossz döntésekért, amik a rendszerváltozás előtti 45 évben történtek. Ahogy a német megszállás ténye nem menti fel a hazai kollaboránsokat, úgy a szovjet megszállás sem tagadja vagy kisebbíti a sztálinisták, az ÁVO, Münnich, Biszku, Apró és társaik bűneit. Mindazonáltal indokolt lett volna beiktatni a preambulumba a demokráciáért 1945 és ’47 között folytatott hősies, de bukásra ítélt kísérlet elismerését, benne a köztársasági államformát kimondó polgári többségű Nemzetgyűlés által megszavazott 1946. I. tc. jelentőségét. Az erre vonatkozó kormánypárti módosító indítvány leszavazása azt mutatja, hogy egyes képviselők nem eléggé ismerik az adott időszak történelmét.

„Ez a preambulum törvényes alapja lehet annak, hogy az államhatalom szabja meg a történelemmel kapcsolatos tudományos művek, kiállítások, tankönyvek mondanivalóját”, írta nyílt levelében negyvenkét történész, filozófus és más ismert személy. Az alkotmányok preambuluma az esetek többségében nem minősül jogforrásnak. Meggyőződésem, hogy a sajtó- és a szólásszabadság sincs veszélyben, a történetírás és a történelemmel kapcsolatos értelmezések és vélemények szabadságát pedig garantálja az alaptörvény tételes, normatív része. Elsődlegesen a politikai hatalom, a döntéshozók szavai és konkrét lépései tudják a félelmeket eloszlatni, hosszabb távon pedig a hazai tudományos élet alakulása, a kutatás és a publikálás szabadsága.

A szerző történész