A jól értesültnek látszó Der Spiegel egy lengyel amerikanistára hivatkozva írja, hogy Varsóban Barack Obama fáradt volt és láthatóan nem tudta, mit is kezdjen az ott összegyűlt másfél tucat közép-európai államfővel. Vagy így volt, vagy nem. Obamának persze oka volt a fáradtságra, hiszen egyhetes európai turnéját fejezte be Lengyelországban.

Ott pedig valóságos trapézmutatványt kellett végrehajtania: úgy kedvezni a lengyeleknek és más térségbeli szövetségeseknek, hogy közben ne rontsa a viszonyt Oroszországgal. Hiszen Medvegyev orosz elnökkel éppenhogy megállapodott abban, hogy Moszkva kiállt Kadhafi mögül.

Az Egyesült Államoknak most a fő gondja az arab világ, Észak-Afrika, a Közel-Kelet. Ott kellene valamit elérni, az arab tavaszt konszolidálni, de úgy, hogy közben ne roppanjon meg a térség törékeny stabilitása. A demokratikus fordulat ne segítse hatalomba az iszlám fanatikusokat, akik aztán esetleg háborút, olajválságot provokálnak. Az amerikai elnök, amikor a közép-európai politikusokhoz, róluk beszélt, az arabokra nézett. Többször mondta, hogy úgy látja, a posztszovjet térség fantasztikus fejlődést tett meg az elmúlt húsz év alatt, s ezt az arabok is követhetnék. Amerikai lapok szerint a líbiai forrongás kezdetén adott utasítást arra, hogy ne az elkeserítő iráni párhuzamokat kutassák, hanem termékeny példával szolgáljanak neki a szakértők. Így találták meg neki térségünket. Az elnök azt mondta, lelkesítő a fejlődés, amelyet a volt szovjet befolyási övezet országai megtettek. A szabadság megerősödéséről és a gazdaság fejlődéséről beszélt. Azt mondta, a legfontosabb, hogy tartós intézményrendszert hoztak létre. Ez ad stabilitást a demokráciának.

Egy lengyel konzervatív értékelés szerint azonban Obama csalódhatott a térségben, mert nem szolgáltattak neki „közös víziót” arra, hogy mit kellene tennie az arab világban. Nem hiszem, hogy ez igaz lenne. Látott ő már Afrikában, Indonéziában egzotikus, tarka politikusi összejöveteleket, ehhez képest a varsói találkozó egész kiegyensúlyozott lehetett. A vélemények, ahogy a tapasztalatok is, különbözők. Sokszor elkeserítő a helyi politikai kultúra. Ám húsz év alatt jó pár ország mégis része lett a nyugati integrációnak, mások jó úton vannak oda. A Balkán túl van egy háborún, és sokan ugyan még a nacionalista paranoia különböző szakaszait élik, de komoly az esély a gyógyulásra. A tapasztalatok átültetése általában kevéssé sikeres – a konszolidáció útját minden kultúra maga izzadja ki. Az viszont elgondolkoztató, mennyire lép túl ez a régió a maga helyi görcsein, gyűlölködésein. A bojkottok, távolmaradások (Tadics, Basescu, Walesa) arról szóltak, hogy ez nehéz feladat.

Jó sokáig még aligha fognak össze Európa új demokráciáinak politikusai azért, hogy más országok lakói is élvezhessék a szabadságot. A szorongások világából nehéz út vezet a nemzetközi szolidaritáséba. Talán ezt érezte meg Obama?