Már mindenki szinte meztelen, de még sehol egy király. Gyurcsány Ferenc nem is akar az lenni, bejelentette. Ő csak a baloldali birodalmat szeretné átláthatóvá, tisztává, adott esetben meztelenségében is gusztusossá tenni. A másik oldal a pártban szinte ugyanezt akarja, azzal a különbséggel, hogy Gyurcsány törekvéseit kívánná átláthatóvá tenni, s ez esetben a történet a hivatalban levő vezetés szerint arról szól, hogy a volt pártelnök vissza akarja szerezni a hatalmat.

Kívülálló számára mindez a következő benyomást kelti: „A szocialista pártban súlyos konfliktus dúl. Mivel egyik oldal résztvevői sem állnak készen az elmúlt évek elhibázott politikájával való szembenézésre, a mostani pártharc alig befolyásolja a baloldal hosszabb távú kilátásait.” (Miklósi Zoltán, szuveren.hu, május 27.)

Megfontolt az értelmezés, de a következtetéssel nem értek egyet. A tét könnyen meglehet, hogy éppenséggel nem más, mint a baloldal hosszabb távú kilátásai.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD

Ezeket ugyanis erősen determinálja, hogy a most szemünk láttára kibontakozó szokatlanul nyílt és elkeseredett küzdelem elvi alapokat keres magának,miközben legfeljebbmásodsorban rendelkezik ilyenekkel.

Szombaton az MSZP választmánya elfogadta Gyurcsány Ferenc Demokratikus Platformjának javaslatát, és hamarosan pártszavazást rendeznek. Olyan kérdésekről, amelyek azonban kevésbé a párt politikáját, mint inkább belső hatalmi viszonyait érintik. Az a kérdés például, hogy a párt elnökét (és megyei elnökeit) a jövőben ne küldöttek, hanem közvetlenül a tagság válassza, azt üzeni, hogy meg kell bontani a jelenlegi belső hatalmi struktúrát, ahol a többnyire megyei pártelnök, gyakran parlamenti képviselőknek kulcsszerepük van. További kérdések, amelyek a párt vezetőinek, illetve működésének átvilágíthatóságára vonatkoznak, azt sugallják, hogy ahová a fénycsóva esne, ott van mit nézni, tehát közvetetten vádolja a mostani pártvezetést.

Oka van annak, hogy az évtizedszámra hallgató, csak belül vezető szocialista politikus, Puch László a közelmúltban három nagy interjúban is rátámadt Gyurcsány Ferencre. Lényegében vagy-vagy helyzetet jelentett be. Gyurcsány pedig a lehető legkeményebb ellentámadással, Fidesz–MSZP háttér-együttműködés vádjával vágott vissza.

Ezekhez az állításokhoz még hozzászólni sem lehet, hiszen ha vannak bizonyítékok, azokról egyelőre csak az érintettek tudnak. De a vita élessége jelzi, hogy a felek levetettek minden eddigi gátlást. Politikai értelemben életre-halálra küzdenek. Mindennek a formája azonban gyakran elvi és intellektuális.

A jelenlegi struktúrába belebontani kívánó Demokratikus Koalíció úgy elemzi a belpolitikai helyzetet, hogy a demokráciát megroppantó, az ország közéleti életerejét kiszívni készülő Orbán-kormánnyal szemben minden olyan szándék és akarat összefogására szükség van, amely ebből a rémálomból képes felkelteni az országot. Szerintük az autoriter Fidesz-centrum legyőzése a legelső feladat, mert e nélkül nem lehet értelmesen beszélni már semmiről. Tehát integrálnák azokat a konzervatívokat és liberálisokat is, akik párt nélkülmaradtak, de ebben a harcban lehet rájuk számítani.

Az MSZP politikai fő csapásiránya viszont most szociális töltetű. Ők egy baloldali – a döbbenetes gyorsasággal lenullázott és kiszorított szegényebb világ segítésére koncentráló – politikában látják pártjuk küldetését. Szükségesnek tartják a demokratikus világ védelmét is, de nem ebben látják a meghatározó elemet. Nem integrálnának másokat, hogy magukban a lehető legkarakteresebbek lehessenek.

Egy a jobboldallal e ciklusban nem rokonszenvező ember számára azonban nincs nyilvánvaló választási kényszer az előbbi két koncepció között. Sőt könnyen lehet, hogy a kettőt csak együtt tarthatná érvényesnek.

A baloldalon kibontakozó harc hevessége és ereje azonban úgy tünteti fel, mintha nemcsak Gyurcsány Ferenc és platformja, illetve Mesterházy Attila és az elnökség nagy része között kellene választani, hanem az ezeket támasztó közéleti-politikai elköteleződések között is. A jelek szerint ez a küzdő felek meggyőződése is. Ez most csak tanácstalanságot okozhat, később azonban értelmetlen egyoldalúságot is. Bármelyikük kerül is ki győztesen, azt gondolhatja, hogy elkötelezte magát egy a Fidesszel szembeni meghatározott politikai taktikamellett. Pedig e hatalmi harctól függetlenül erre nem volna ok.

A küzdelemben homályosuló tekintetekre bizonyság, hogy a hét végén, amikor a választmányi ülés elfogadta a további belső döntések játékszabályait, és mindkét fél elemezte is a politikai helyzetet,átléptek azon, hogy előző nap a kormány a szakszervezeteket derékba kapó döntést jelentett be. Megszüntetik az Országos Érdekegyeztető Tanácsot, ezzel a szakszervezetek egyik legerősebb fórumát. Márpedig, ha valamiért ebben a körben el kellett volna üvölteniük magukat a feleknek, akkor ezért. Ha van szövetséges, amely nemcsak a költségvetéssel szemben, hanem az emberek önszerveződésében is nélkülözhetetlen partnerré válhat számukra – az a szakszervezetek. De nem reagáltak.

Nagy tehát a zavar, pedig a szocialistáknak sokat segített Orbán Viktor kormányzásának első éve. Aki azt gondolta – miként maga a miniszterelnök ezt gyakran hangsúlyozza –, hogy elvesztette az értelmét a jobb- és baloldal közötti különbségtétel, az most komoly érveket kapott ennek az állításnak a cáfolatára. A Fidesz-kormány világosan kettéosztotta a társadalmat, és ezen belül az erősek, az aktívak mellett döntött. Az egyszerűség kedvéért ezt meg is vallja. Ezzel viszont körülírja a szemben álló térfelet is. És az bizony baloldal.

Ha befejeződik a szocialisták belső harca, s nem vesztik el ugyanakkor a nyitottságra, az ehhez az új helyzethez való reagálásra való képességüket, akkor ezen az alapon újabb vitákba kell kezdeniük.

Ennek mintegy vázlatául is szolgálhat Kis Tibor lapunkban nemrég megjelent elemzése a francia szocialisták két irányzatáról. Az egyik a nagyvárosokban, a diplomások, a fiatalok, a nem katolikusok, a kisebbségek és a „panellakók” körében keres támogatást. Szociális és gazdasági helyzetüknél fogva megosztott, kulturális értékeikben – tolerancia, szolidaritás, nyitottság – viszont hasonlító rétegekben.

A másik koncepció szerint a középrétegek kulturális értelemben a baloldalhoz kötődnek ugyan, szociális és gazdasági érdekeik viszont a jobboldalhoz közelíti őket. Ezért a „korán kelők Franciaországa” mellett döntenének, a rendszerből kiesett, törékeny léthelyzetbe került dolgozó tömegek mellett.

Ez a vita valószínűleg nem a kiiktatható elemet, hanem a lehető legnagyobb közös halmazt keresi.