Nekünk még régi rossz emlékként ott van a szoci rendszer általános foglalkoztatási módszere. Mindenkinek volt munkahelye, ha munkája nem is. Ezt hívtuk gyárkapun belüli munkanélküliségnek. Mi, műszakiak, csak csodálkoztunk, hogy hány irodista szükséges ahhoz, hogy el tudjuk végezni a dolgunkat. Eltartottuk egymást azon a szinten. Ez ma már kevés lenne, mert az igények megnőttek, senki sem szeretne azon az életszínvonalon élni.

Az a néhány autógyár, mely a bedolgozó cégeivel alkotja a hazai ipar gerincét, igen törékeny fedezet a jövőre nézve. Mert a gazdaságosság a fő szempont, ha nem éri meg, egysze rűen bezárnak, és rettenetes elképzelni, mivé lennénk nélkülük. A mezőgazdaságunk, melyre mindig is büszkék voltunk, nagyon rossz hatékonysággal működik. A gazdálkodók a kukorica- és gabonatermelésből nem tudnak kilépni, mert a munkaigényes termékekre nincs affi nitásuk. A megálmodott családi gazdaságok is csak akkor lehetnének életképesek, ha apró babramunkával előállított termékekkel jelennének meg a piacon. Ez pedig kegyetlen munka, egész nap görnyedve, négykézláb kellene megtermelni a piacképes termékeket. Ki kíván ma ilyet? Ugyanakkor vissza kellene állítani a feldolgozóipar tönkretett gyá rait, melyek fogadnák a gazdaságokban előállított terményeket, és fogyaszthatóvá téve továbbítanák a vevőkhöz. Ne is álmodjunk szövetkezetekről, annyi rossz emléket hagyott a téeszvilág, pedig az is segíthetne. A több lábon álló gazdaság, mely megtermeli a föld javát, majd megeteti az állatokkal, és feldolgozva árulja, több nyereséget termelhet, mint a nyersen értékesített, és többlépcsős kereskedelemmel drágított árukkal.

A közmunka is bújtatott segélyezés, ugyanis azt a pénzt is az adózók termelik meg, igaz, így nem ingyen jutnak pénzhez a szegénységben élők.

Ma szakképzett emberek sem találnak könnyen munkát, nemhogy a képzetlenek, ugyanmit is lehetne nekik kínálni? Megint vissza a szociba, sok segédmunkást foglalkoztatott az építőipar, téesz, állami gazdaság, vállalatok. Ez az igény a struktúraváltással simán megszűnt, nem szólva az építőipar mélyrepüléséről. Képzetlen munkaerő tehát akkor is létezett, demamár nincs igény rá. Bizony, mi régi szakemberek, sokéves tapasztalattal is alkalmatlanok lennénk a munkaerőpia con friss felvétel esetén.

A teljes foglalkoztatás is „csak merjünk nagyokat álmodni” kategória, nincs rá reális esély. Ugyanakkor meg kell találni azokat a szolidaritási megoldásokat, melyek nem engednek senkit sem olyannyira nélkülözni, mely kilátástalan helyzetében a bűnözés felé viszi.

Juhász László Gödöllő