Három-négy perc után néhány fiatalember felállt, követte őket a földszint, az erkély, az emelet közönsége, végighullámzott az ováció, mint a nagy stadionokban a kedvenc csapat ünneplésekor.

Az előadás jeles munka. Nem mondok erről többet. A szakmai kritika feladata, részben már megtette. Jöttek a színészek meghajolni tízszer-hússzor, középen Blaskó Péterrel, László Zsolttal.

Nemcsak nekik, a rendezőnek is szólt a tapsvihar, aki a mindig nehezen játszható klasszikusból élvezetes előadást vezényelt. Az igazgatónak is szólt, aki elismerésre méltó színházat szervezett a Nemzetiből egy nagyon nehéz korszakban, és ezzel az előadással is bebizonyította, hogy jó kormányos áll a kapitányi hídon.

Életem egy szakaszában sok színházi előadást láttam Európában. Sok vastapssal fogadottat. Még láttam Helene Weigelt meghajolni a berlini Kurázsi mama, Bulandrát a bukaresti Chailott bolondja ünneplésekor. Láttam Peter Brook Lear királya, Giorgio Strehler Jó embert keresünkje, Jurij Ljubimov A Mester és Margaritája után a felállva tapsoló közönséget.

Nem hozzájuk hasonlítom a szerda esti előadás viharos ünneplését. Inkább a hajdani kaposvári színház betiltással fenyegetett előadásának a tapssal a hatalomnak üzenő közönségének lelkesedéséhez.

Tüntetés volt: a művészet mellett. A közönség több mint felerészben fiatal volt.

Tüntettek a magyar történelem legsötétebb korszakára emlékeztető rágalomhadjárat ellen. A dilettantizmus mocsara ellen. Aki ezt az üzenetet nem hallja meg, annak szégyenkönyvbe való a neve.

Illyés Gyula írta ezerkilencszáznegyvenhárom őszén a Magyar Csillagban: „hírünk a világban riasztó.” Tudjuk: ma is.

Mondanám ama világnak, ahová a riasztó hírek eljutnak: jó volt ott állni a tapsolók között. Ők is Magyarország. Nemcsak mindaz, ami körülvesz bennünket.