Ratko Mladicsot nem véletlenül nevezték a „Balkán mészárosának”. Stratégiai képességei miatt tisztelték, kegyetlensége miatt gyűlölték a generálist, akit másfél évtizedes bujkálás után most egy kis szerbiai faluban fogtak el.

Amikor elszállítják Hágába, az ENSZ fennhatósága alatt működő nemzetközi törvényszék börtönébe, régi ismerőssel lesz egy fedél alatt. Egykori politikai elöljárójával, az 1945 óta Európában elkövetett legrettenetesebb háborús bűnökért szintén felelős Radovan Karadziccsal.

Mladics és Karadzics az elvakult nacionalizmus termékei, akik úgy gondolták, a titói Jugoszlávia szétesését követő zűrzavarban és vákuumban eljött az idő, hogy etnikailag „tiszta” nemzetállamot hozzanak létre. A Nagy-Szerbia eszményéből azonban nem lett semmi. E büszke országot a háborúk csak roncsolták és csonkolták. A Nyugat pedig gyakran igazságtalanul páriaként bélyegezte meg a szerbeket.

Mladics elfogásával súlyos stigma került le Szerbiáról. A Nyugat többé nem hivatkozhat arra, hogy Belgrád nem működik megfelelő mértékben együtt a hágai nemzetközi törvényszékkel. Szerbia eltakarította az utolsó és legsúlyosabb politikai terhet az elől, hogy hivatalosan is EU-tagjelölt legyen. Az unión is nagy a nyomás, hogy perspektívát nyújtson a súlyos gazdasági válsággal küszködő országnak, amely eddig – más alternatíva híján – Moszkva és az orosz befektetők egyik európai hídfőállása lett.

A szerb nacionalista radikális erők ezért elátkozzák, s hazaárulónak tartják, miközben Boris Tadics államfő európai jelzésként mutathatja fel Mladics fejét. Ezt persze a leglátványosabban Varsóban tehette volna meg, ahol Barack Obama amerikai elnök vacsora keretében találkozik a kelet-középeurópai államfőkkel. Szerbia az általa el nem ismert Koszovó meghívása miatt azonban tüntetőleg távol marad, de a lazarevói akcióval ellopta a show-t a washingtoni vendég elől.

Egyszer majd kiderül, hogy miért pont ezen a májusi napon kattantMladics kezén a bilincs. Milyen háttéralkuk születtek, amíg nem adtak magas belgrádi posztokról zöld jelzést a hajnali rajtaütésre. Katonai-titkosszolgálati támogatás nélkül nem bujkálhatott csak úgy valaki másfél évtizeden keresztül, hogy közben többezres apparátus üldözte. A nyugati politikusok nem feszegetik ezt a kérdést, nekik láthatóan az számít, hogy Belgrád megszabadult ettől a ballaszttól.

A történet azonban Mladics letartóztatásával nem ér véget. A balkáni háborúk több százezer áldozatával, a tömegesen megerőszakolt asszonyokkal és lányokkal, az otthonaikból elüldözöttekkel szemben lenne igazságtalan, sőt kegyeletsértő, ha itt valaki cezúrát húzna. A fájdalmas dolgok most kezdődnek. Szerbiának – ahogy a balkáni háborúk többi résztvevőjének is –szembe kell végre néznie az elmúlt húsz évvel. Szerbek, horvátok, bosnyákok és albánok – szörnyűséges nacionalista politikák tettesei és áldozatai. Azt, hogy a külvilág másként tekint „nemzeti hősökre”, nem könnyű megemészteni. Jól látszott mindez azon a felháborodáson, ahogy a horvát közvélemény fogadta nemrég a horvát szabadságharc tábornokára, Ante Gotovinára kimért több mint húszéves börtönt. S ahogy a koszovói albánok is vonakodnak attól, hogy önvizsgálatot tartsanak. A tükörbe nézés ugyanis megmutatná a szabadságharc mocskos, a szervezett bűnözéssel is összefonódott oldalát.

Amíg a múltat nem sikerül feldolgozni, nehéz jövőről beszélni. Időközben már felnőtt egy generáció, az ő érdekeiket is az szolgálná, ha sikerülne megszabadulni a kísértetektől.