Az új alaptörvény elfogadása előtti utolsó pillanatban Fodor Gábor levelet intézett egykori barátjához, mai politikai ellenfeléhez, Orbán Viktor kormányfőhöz, hogy vesse latba befolyását egy olyan alkotmány elfogadtatása érdekében, amelyet a demokratikus ellenzék pártjai támogatni tudnak. Vagy ha erre nincs esély, tűzzön ki népszavazást az alkotmányról. Úgy érvelt, hogy olyan alaptörvény, amely csak a jobboldal értékeit fejezi ki, szükségképpen megosztó hatású lesz, vagyis épp azt a célt nem éri el, amiért alkotmányt hoznak létre: az ország állampolgárainak konszenzusát.

Orbán Viktor választ adott régi harcostársának, ami önmagában gesztusértékű, ám válaszlevelében elzárkózott azoktól a javaslatoktól, amelyeket Fodor felvetett. Ma már nem a levélváltás aktuálpolitikai rezonanciája érdekes, hanem az, hogy vajon helytálló volt-e Orbán érvelése. Vajon tényleg szemben állt-e a Fidesz a ’89-es alkotmánnyal?

A kormányfő mostani levelében így fogalmazott: „Hogy lehet az, hogy az 1989-es alkotmányt, amelyet mi együtt utasítottunk el, amelyet te is elutasítottál, amelyet a Fidesz mindig is elvetett, most ilyen erővel veszed védelmed alá? Bizonyára emlékszel, hogy az alkotmány átmeneti szabályait lefektető Ellenzéki Kerekasztal és a kommunisták közötti paktumot sosem írtuk alá.”

Az Ellenzéki Kerekasztal szervezetei kezdetben valóban nem akartak alkotmányozni: mindössze a szabad választásokat lehetővé tévő sarkalatos törvényeket akarták megalkotni. De csakhamar rá kellett ébredniük, hogy mindaddig nem lehet szabad választásokat tartani, amíg az alkotmány deklarálja, hogy „társadalmunk vezető ereje a párt”, vagyis az állampárt, az MSZMP. Hozzá kellett tehát nyúlni az alkotmányhoz, hogy a többpártrendszeren alapuló választás és a demokratikus köztársaság egyáltalán lehetséges legyen. Meg kellett alkotni a párttörvényt, a választási törvényt, módosítani kellett a büntetőjogi szabályokat, el kellett indítani a sajtószabadságot garantáló jogi keretek kidolgozását és gondoskodni kellett annak biztosítékairól, hogy az átmenet valóban békés legyen. Ennek akadályában álltak a kommunista irányítás alatt lévő titkosszolgálatok, a pártok munkahelyi szerveződése, a fegyveres testületek pártirányítása, a pártok egyenlőtlen pénzügyi helyzete, a pártállam szolgálatában álló paramilitáris alakulat (a munkásőrség) fennállása, valamint az MSZMP hatalmának esetleges átmentését szolgáló egyéb elképzelések (reformkommunista köztársasági elnök, egyoldalúan létrehozott alkotmánybíróság, a szocia lista vállalatok ún. „spontán” privatizációja, és így tovább).

Az ellenzéki erők azzal találták magukat szembe, hogy minden mindennel összefügg. Hiába volt a Kádár-rendszer „puha diktatúra”, mert az a vezető személyes hatalomgyakorlási stílusának következménye volt, miközben a rendszer továbbra is a totalitarizmus intézményes tartóoszlopain nyugodott. Aki intézményes garanciákat akart a demokratikus változásra, annak hozzá kellett fognia az alkotmány gyökeres átalakításához.

Ebben a folyamatban Orbán Viktor – a Fidesz egyik főtárgyalójaként – mindvégig aktív, pozitív szerepet játszott. Nincs semmilyen írásos nyoma annak, hogy ne értett volna egyet az 1949-es alkotmány alapvető, demokratikus átalakításával, mi több, éppen abban az I/1-es munkabizottságban vállalt szerepet, amely elnevezésében az „alkotmánymódosítás időszerű tételeivel” foglalkozott ugyan, valójában azonban teljes mértékben újraírta az alkotmányt. Ebben a bizottságban Orbánnak olyan társai voltak, mint Tölgyessy Péter (SZDSZ), Kónya Imre (Liga), Boross Imre (FKGP), valamint az általa különösen nagyra tartott Antall József (MDF).

1989 forró nyarának embert próbáló, hosszadalmas, de eredményes tárgyalásai után a Nemzeti Kerekasztal tárgyalói megegyezésre jutottak a jogállamiságot garantáló új alkotmány fundamentumaiban. De nem minden kérdésben jutottak dűlőre, mert az MSZMP nem kívánt engedni a köztársasági elnök megválasztásának idejében és módjában, nem akart elszámolni a vagyonával, nem kívánta megszüntetni a munkahelyi pártszervezeteket és nem mutatott hajlandóságot a munkásőrség jogutód nélküli felszámolására. Mindez komoly dilemma elé állította az ellenzéki szervezeteket. Az EKA tárgyalói közül öt szervezet abból indult ki, hogy az adott külpolitikai környezetben nem szabad veszélyeztetni a már elért eredményeket, ezért a megállapodást alá kell írni, és csak a későbbiekben kell kísérletet tenni a nyitva maradt kérdések eldöntésére. Ide tartozott az MDF, az FKGP, a KDNP, a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság és a Magyar Néppárt.

Orbán Viktor álláspontja ebben a kérdésben a jegyzőkönyvek tanúsága szerint a következő volt: „Nem az a kérdés, hogy az Ellenzéki Kerekasztal a közvetett vagy a közvetlen (elnökválasztás) mellé teszi le a voksát. A kérdés az, hogy az EKA felhatalmazva érzi-e magát arra, hogy bárminemű paktumot kössön a köztársasági elnök jogintézményére vonatkozóan a szabad választások előtt, vagy nem.” Más helyen ugyanezt erősítette meg: „Nem írunk alá olyan megállapodást, amely szerintMagyarországon először nem szabad választások lesznek, hanem először elnökválasztás lesz. Az álláspontunk az, hogy szabad választások előtt nincsenek szabad választások.” Orbán Viktor tehát nem azért érvelt a megállapodás aláírása ellen, mert kétségbe vonta volna az alkotmányozásban végbemenő jogállami forradalom helyessé gét, időszerűségét és legitimitását, hanem azért, mert a megállapodást egy jelentős politikai kérdés tekintetében hiányosnak tartotta. Orbán nem az új alkotmányt kifogásolta, hanem a köztársasági elnök megválasztásának korai időpontját, amely véleménye szerint lehetőséget adott volna a kommunisták számára a szabad választások eredményének előzetes befolyásolására, így közvetve a hatalom részleges átmentésére.

Véleményét osztottákmás ellenzéki szervezetek képviselői is. Az SZDSZ, a Fidesz, az MSZDP és a Liga Szakszervezetek nem is írták alá a megállapodást. Ha azonban nem értettek volna egyet az alkotmányozással, egyszerűen megvétózhatták volna azt, és akkor nincs megállapodás. Az EKA szervezeteit ugyanis a konszenzus elve tartotta egyben. Belül éles vitákat folytattak egymással, kifelé azonban konszenzussal képviselték a közös álláspontot. Ha tehát akár csak egyetlen szervezet is megvétózta volna a megállapodást, akkor szétesett volna az Ellenzéki Kerekasztal, és az EKA nevében senki sem írhatta volna alá a „paktumot”. De ezt még a megállapodás aláírását ellenző szervezetek sem akarták, mert ők sem kívánták kockára tenni a tárgyalásokon elért eredményeket. Mozgásteret akartak teremteni maguknak arra, hogy népszavazást kezdeményezzenek a kerekasztalnál nyitva maradt kérdések eldöntésére.

Ennek a kampánynak az SZDSZ állt az élére, de csakhamar felsorakozott mellette a Fidesz, a Liga, az MSZDP és (a váratlan pálfordulást végrehajtó) Független Kisgazdapárt.

A népszavazás kiírásáért folytatott aláírásgyűjtés váratlanul sikeres volt, ami döntő politikai hatást gyakorolt a hatalom birtokosaira. Ennek következtében a Németh-kormány – függetlenül azMSZMP korábbi álláspontjától –saját hatáskörében felszámolta a munkásőrséget és feloszlatta a párt munkahelyi szervezeteit. Az új alkotmányt elfogadták és 1989. október 23-án kihirdették, de közben összegyűlt a kellő számú aláírás is ahhoz, hogy kötelezően kiírják a népszavazást. Így végül november 26-án a magyar nép lehetőséget kapott a tárgyalásokon még nyitvamaradt kérdések eldöntésére (elnökválasztás ideje, pártvagyon, munkahelyi szervezetek, munkásőrség), és ez által szentesítette a demokratikus átalakulást és megnyitotta az utat a szabad választások előtt. A népszavazás a kezdeményező pártok – köztük a Fidesz –nagy politikai sikere volt, amely hozzájárult az akkor még ifjúsági pártként létező szervezet parlamentbe kerüléséhez. Orbán Viktor, Tölgyessy Péter és a többiek radikális fellépése kifejezte a közvélemény hangulatának megváltozását, és így a népszavazást kezdeményező pártok megakadályozták Pozsgay Imre elnökké választását – aki a mostani alaptörvény megalkotásakor Orbán alkotmányozó testületének oszlopos tagja volt…

1990 áprilisában a két legtöbb szavazatot kapott párt – az MDF és az SZDSZ – paktumot kötött a kétharmados törvények számának csökkentésére, ami lehetővé tette a kormányzást. Ezt a paktumot Orbán élesen bírálta, de korántsem a tartalma miatt, hanem azért, mert a Fideszt (három másik párttal együtt) kihagyták a megállapodásból.

1990. május 2-án megalakult az első, szabadon választott Országgyűlés, és Orbán Viktor a Harmadik Köztársaság alkotmányára tette le képviselői esküjét. Ennek alapján támogatta a Fidesz frakciója egyöntetűen Göncz Árpád köztársasági elnökké választását a Parlamentben. Erre az alkotmányra hivatkozott Orbán Viktor ellenzéki politikusként és ezt az alkotmányt igyekezett megőrizni első miniszterelnöksége idején. Ezt az alkotmányt védte a szocialisták elvetélt alkotmánymódosítási kezdeményezéseivel szemben a kilencvenes években. Erre az alkotmányra és ennek alkotmánybírósági értelmezéseire hivatkozott 1995-ben a Bokros-csomag egyes intézkedéseinek bírálatakor, 2006 őszén a rendőrség utcai fellépésével szemben, valamint a 2008. tavaszi „szociális” népszavazás idején. Mindaddig, amíg szüksége volt rá.

Orbán Viktor büszke lehet a ’89-es alkotmányra, amelynek létrehozásában maga is tevékenyen részt vett. Arra igen.