Izgatottan bújják a római színt, hogy ott van-e, aminek lennie kell. Tényleg azt gondolta a költő, amit a színpadon látni? Egy biztos: ismét véresen aktuális a darab minden sora. Mi ez, ha nem a nemzet nyeresége?

Ráadásul pénzben mérhetően is az egekbe szökött az előadás iránti érdeklődés. Alig lehetett helyet kapni Az ember tragédiájára. A huszonegyedik század elején ez mindenképp a magyar kultúra győzelme. Más helyeken sok pénzért épp ezért generálják a botrányt.

Ami a János vitéz vesztét okozta, az most a Madách-előadást élteti. Időközben felnőttünk volna? Aligha. Talán közelebb járunk az igazsághoz, ha azt feltételezzük, hogy van az a sikamlós borzongás, ami minden prüdériát legyőz. Ami elevenné teszi a színházat. A Jobbik elérte, hogy most kissé úgy mehetünk a színjátszás szent templomába, mint aki tilosban jár. Bűnbe esik. Aki rutinos színházbajáró, tudja: jó színháznál ez mindennapos élmény.

Most végre azok is megsejthetik, akik máshonnan várták ezt a katarzist.

(A szerk.)