A csomag, különösen a „makrogazdasági egyensúlytalanságok megelőzéséről és kiigazításáról“ szóló rész hatásosságával kapcsolatban – sajnos – már sokkal szkeptikusabb vagyok. A jogszabály nem más, mint egy vadászati engedély a bizottság számára, amely feljogosítja és egyben feladatává is teszi, hogy idejekorán azonosítsa és kilője az eurózóna tagállamaiban képződő piaci buborékokat. Ez mind közgazdaságilag, mind politikailag igen nehéz, közel lehetetlen feladat.

1. A bizottságnak először is ki kell választania korlátozott számú mutatót (ez lesz az eredménytábla, vagy scoreboard), amelyekkel megpróbálja mérni a gazdaság legfontosabb egyensúlyi folyamatait. Bár bizonyára lesznek vitatott mutatók (például a parlament által felvetett jövedelemkülönbségek alakulása), ez még távolról sem megoldhatatlan feladat.

2. Ezután ún. riasztási tűréshatárokat kell megállapítani, azaz azt, hogy mikortól tekinthető egy érték veszélyesnek. Minden vizsgált országra külön-külön, hiszen nem lehet egy kalap alá venni egy felzárkózó gazdaságot mondjuk Németországgal. A bizottságnak e mutatók segítségével kell megtalálnia azt a nagyon vékony határt, amely a valós versenyképességen alapuló szerves növekedést elválasztja a buborékképződéstől. E tekintetben az utóbbi 10-12 év tapasztalata nem túl biztató, a különböző kormányok minden igyekezete sem tudta megakadályozni az internet-, pénzpiaci vagy éppen ingatlan- (lásd USA, Írország, Spanyolország) buborékok kialakulását, sőt ezek időben való előrejelzése is csak nagyon keveseknek sikerült.

3. Végül, hogy a bizottság előtt álló legnagyobb kihívást bemutassam, képzeljük el a következő szituációt. Egy eurózóna-tagország gazdasága dinamikusan növekszik, a nemzetközi sajtó az egekig magasztalja a helyi gazdasági modellt, az életszínvonal gyorsan nő, a kormány éppen azon fáradozik, hogy a következő választáson bezsebelje gazdasági csodájának politikai hozadékát, talán még az átlagember is emeltebb fővel jár külföldön. Aztán egy tavaszi napon megjelenik a bizottság képviselője, és bizonyos banki mérlegekre hivatkozva közli, hogy az idilli állapot nem a kormány nagyszerű gazdaságpolitikájának vagy az ország sosem látott versenyképességének az eredménye. A növekedés makrogazdasági egyensúlytalanságokra vezethető vissza, ezért felkéri az adott kormányt, hogy azonnal hozzon intézkedéseket a folyamat megfordítására, mert az néhány éven belül veszélybe sodorhatja az egész eurózónát. Amennyiben ennek a kérésnek nem tesz eleget, a GDP-je 1 ezrelékéig terjedő bírsággal sújtható. Az érintett ország körmeszakadtáig harcolni fog a bizottság bonyolult ökonometriai modelljeivel és a folyamat végén politikai döntést kell majd hozni arról, hogy kivetik-e a büntetést. Amíg élénken él a tisztviselőkben a válság és a bankmentő csomagok emléke, addig bizonyára szigorú döntésekre lehet számítani, de csak idő kérdése, mikor gyengül el ez a határozottság.

A jogszabálycsomagot ezért véleményem szerint inkább a válság szorításában hozott, rövid távra megfelelő, legkisebb közös politikai többszörösnek lehet tekinteni, de semmiképpen sem elégedhetünk meg ennyivel.

Hosszabb távú megoldást a végül „Európluszpaktum” néven, kormányközi alapon elfogadott csomag jelenthet, amely azon az egyébként cseppet sem új keletű belátáson alapul, hogy egy egységes valutaövezet minden ellenkező remény és téves elképzelés ellenére sem működhet inhomogén gazdasági térségben. Azért nem, mert az eltérő üzleti ciklusok szerint működő gazdaságok egy részében hibás gazdasági ösztönzőkön (lásd: irreálisan alacsony kamatszint) alapuló folyamatokat (pl. ingatlanpiaci buborék kialakulása) indukál az egységes monetáris politika, amelyeket aztán a piacok hiperinnovativitása miatt a leghatékonyabb piacfelügyeleti politika sem tud kordában tartani. Tartós megoldást ezért az jelenthet, ha harmonizáljuk a gazdasági ciklusokat, elejét véve az egész problémának. A nemzeti szuverenitás megőrzésére hivatkozva lehet ezt az egységesülési folyamatot tovább halogatni, fékezni (bár ahogy láttuk, ez olykor elég sokba kerül), de megállítani nem, mert az euró bevezetésével Európa kényszerpályára lépett. Nincs más út, nem csak az eurózóna, de az unió egyetlen tagországa számára sem, mint a nemzeti gazdaságpolitikák egyre mélyebb összehangolása, illetve a teljesítményükben és versenyképességükben ma még hatalmas különbségeket felmutató nemzetgazdaságok egyforma (lehetőleg magas, mintsem átlagos) szintre hozása. Nincs kétségem afelől, hogy előbb-utóbb eljutunk ide, a kérdés inkább az, hogy saját belátás alapján, vagy egy (esetleg több) még nagyobb válság hatására, kényszerből tesszük-e. Részemről az előbbit preferálnám.

A szerző közgazdász