Egy magyar és szlovák középiskolások körében végzett felmérés szerint a kirekesztés legfőbb oka mindkét országban a „látható szegénység” és a viselkedésbeli deviancia. Figyelemre méltó, hogy az okok között nem szerepel a magyar–szlovák ellentét, viszont jellemző a romákkal szembeni előítéletesség. Nem választana roma padszomszédot a diákok 60 százaléka, strébert 20 százalékuk, HIV-fertőzöttet 10 százalék. A megkérdezettek 85 százaléka szerint ugyanakkor szükséges fellépni a kirekesztés ellen. A legfontosabb eszközök mindkét ország diákjai szerint a közös programok, az iskolai egyenruha viselése és a homogén (hasonlókat egy osztályba tömörítő) oktatás lenne. A felmérés eredményeit az Egészséges Ifjúságért Alapítvány és a Visegrad Fund által rendezett nemzetközi konferencián mutatták be nemrég.

Ritter Ildikó kutatásvezető, az Országos Kriminológiai Intézet munkatársa szerint nincs iskola diszkrimináció nélkül. Vélt és valós indokok mindig akadnak, gyakran mindkét fél „ludas” a dologban: a kirekesztett is kirekesztővé válhat. A kutatás megdöbbentő eredménye: most először szerepel a kirekesztés okaként első helyen a látható szegénység. Arra a kérdésre, hogy kivel nem szeretnének egy padban ülni, túlnyomó többségük a „roma”, második helyen a „stréber”, harmadikon a HIV-fertőzött gyereket jelölték meg. Ebből is kitűnik, hogy a konkrét tapasztalatok, az előítéletek, valamint a tudatlanság, az információhiány keverednek a fiatalok tudatában. A HIV-fertőzésről szinte csak a médiából értesültek, romákkal kapcsolatos gondokról is többnyire csak a sajtóból tudnak, stréber viszont minden osztályban akad. Szegény is, sajnos egyre több. A gyerekek szemében az a szegény, aki nem viseli magán a fogyasztói társadalom látható szimbólumait: márkás cuccokat, jó minőségű mobiltelefont, a legutóbbi divatot követő ruházatot. Szorongással tölti el őket, hogy ők is „leszakadhatnak”, ebbe a kategóriába kerülhetnek, s ezért ösztönösen kerülik azokat, akiken „szegényszagot” éreznek. A válság okozta bizonytalanság, a családok helyzetének potenciális (vagy éppen valóságos) megroppanása csak fokozza ezeket a félelmeket. Egyre gyakoribb az érdekbarátkozás: a drága ketyerék vonzóvá teszik a nem túl vonzó személyiségjegyeket hordozó tanulót is. Igen érdekes a fiatalok válasza arra a kérdésre, hogyan csökkentenék az iskolai kirekesztés veszélyeit. A másság elfogadását segítő tréningek, közös programok mögött a második helyen az iskolai egyenruha bevezetését tartanák fontosnak. Ez arra utal, hogy önmagukat is el tudják képzelni szegénynek, s szégyellnék ennek látható jeleit. Át kell tehát értékelni a rendszerváltozás népszerű „ki az uniformisokkal az iskolákból!” szlogenjét. Annál is inkább, mert a gyerekek (főleg a középiskolások) többsége szívesen hordja az iskola emblémájával díszített trikókat, ruhadarabokat, ez erősíti bennük a valahová való tartozás érzését. (Patinás angol, amerikai iskolákban ez már régen így van.) A fiatalok által szintén javasolt „hasonlókat egy osztályba” megoldás viszont önmagában is kirekesztő lehet, s mint ilyen, nem járható út.

Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa egy 2009-es átfogó vizsgálatra hivatkozik, melynek kapcsán 186 középiskolában csaknem ötezer diákot kérdeztek meg az iskolai agresszió okairól. Az eredmény megerősíti: a fizikai agresszió (a sajtóban kitüntetett figyelmet kapott néhány eset ellenére) a magyar iskolákra nem jellemző. (A gimnáziumokban szinte egyáltalán nem, a szakiskolákban is csak kismértékben.) Lényegesen gyakoribb a verbális agresszió, a kirekesztés, a kiközösítés. (Ez utóbbiban a lányok járnak elöl, eszközeik kifinomultabbak, mint a fiúkéi.) A romaellenesség a gimnáziumokban jóval erősebb, mint a szakiskolákban, ez is előítéletességre vall: a gimnáziumokban szinte elvétve van roma származású fiatal, sokan nem is találkoztak még igazi cigánnyal, a szakiskolákban viszont felülreprezentáltak, így a kirekesztés oka itt ritkán etnikai jellegű. Inkább a kulturális, életmódbeli különbségek okoznak problémát: a tizenhárom-tizennégy éves roma fiatalok már valódi felnőttek, otthon is így kezelik őket, így nehezen tűrik az „iskolás” regulákat. Nem ritka náluk a serdülőkorban kötött házasság, gyermekvállalás. A homogenitás, a beilleszkedés iránti igény azonban e felmérés kapcsán is megmutatkozik: gyakrabban válik agresszívvá az a fiatal, aki „nincs jó helyen”, nem képes elfogadni az adott közösség rendszabályait, mert képességei vagy családi háttere „ellendolgozik”. Esetenként a kirekesztettek is csoportokat alkothatnak, melyek kirekesztenek másokat.

Etnikai alapú kirekesztésről a szlovákiai magyar nyelvű iskolákban nem tesznek említést a megkérdezett tanulók. Ipolyságon például egy épületben működik a szlovák és a magyar nyelvű gimnázium, közös az ebédlő, a tornaterem, a közösségi helyiségek. Az osztályfőnöki órákon sok szó esik az együttélési normákról, a mások iránti toleranciáról. Huncik Péter pszichiáter, a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársa szerint ez azonban nem mindig volt így. A politikai közeg, a média által felnagyított konfliktusok nagymértékben befolyásolják a családi és iskolai előítéletek kialakulását. Egy 2007–2008-ban Szlovákiában, 16–19 éves szlovák fiatalok körében végzett felmérés szerint az első számú közellenség a magyar volt, második helyre szorítva az éveken keresztül „vezető” romákat. Huncik szerint ennek belpolitikai okai voltak, elsősorban a Szlovák Nemzeti Párt, Ján Slota magyarellenes retorikája. Később, a Magyar Koalíció Pártja nyolcévi kormányzati tevékenysége idején a magyarokról alkotott kép jóval pozitívabb lett. A jelenlegi, nyelvtörvény- és állampolgársági viták újból ambivalenssé tették a magyar–szlovák kapcsolatokat. Élednek az évszázados sztereotípiák: a magyarok kóros felsőbbrendűségi tudatáról, a szlovákok nacionalista komplexusáról. Jellemző, hogy csaknem húsz éve készül a közös magyar–szlovák történelemkönyv, és még mindig nem tudtak közös nevezőre jutni a történészek. Trianon a magyarok számára mindig tragikus veszteség lesz, a szlovákok számára viszont a nemzeti lét kezdete. Az empatikus történelemszemlélet, történelemtanítás azonban számos görcsöt oldhat. Például a múltbeli közösségvállalás hangsúlyozása. A történelemkönyvekben hangsúlyozni kellene, hogy a nándorfehérvári csatában nemcsak mi magyarok, egyedül győztük le a törököket, hanem a szerbekkel, horvátokkal, szlovákokkal, ruszinokkal együtt. Hogy számos magyar nemzeti hős, például Dugovics Titusz nem is volt magyar. Az előítéletek nagyon sok esetben tájékozatlanságból, alulinformáltságból fakadnak. A legjobb módszer a kirekesztés ellen a személyes tapasztalatgyűjtés. Ott, ahol a szlovák és a magyar lakosság együtt él, testközelből ismeri egymást, alig van példa kirekesztésre.

A pedagógusok sokat tehetnek az iskolai kirekesztés ellen. Tanár és diák hat egymásra. Ha a tanulók „kipécéznek” valakit, s ezt a pedagógus elfogadja, megpecsételheti a diák sorsát. A segítő, empatikus tanári magatartás viszont megfordíthatja a közhangulatot. Ezzel azonban csínján kell bánni: a pozitív diszkrimináció is a visszájára fordulhat, az illető diák egy idő után közutálat tárgya lehet. Sem a pedagógusok, sem a diákok nem szeretik azokat, akik valamilyen szempontból „kilógnak” a közösségből. De gyorsabban megbarátkoznak a testi „mássággal”, a fogyatékosságokkal, még ha azok több segítséget is igényelnek. Járáshibás osztálytársnak például szívesen hoznak tízórait a büféből, látássérült padtársnak segítenek a jegyzetelésben. A kövér gyereket is elfogadják, ha egyébként „jó fej”, barátságos, segítőkész. A „stréber”, tudálékos, okoskodó, időnként a tanárokat is „kiosztó” gyerekeket azonban sem az osztálytársaik, sem a tanáraik nem szeretik. A felmérésből kiderült: a fiatalok többsége szeret iskolába járni. Csak akkor nem, ha úgy érzi, nem fontos a pedagógus számára, ha az lemondott róla, ha demonstratíve nem kedveli. A lemorzsolódás, az iskolából való kimaradás egyik legfőbb oka a magány.

A szerző publicista