2011. május 17-én az Országgyűlésben, amikor a parlamenti patkó mindkét oldalán felcsattant a taps. Erre a boldog pillanatra egy évet kellett várni. Az UNESCO közgyűlésének határozata a tagállamoknak javasolta, hogy alkossanak törvényt a világörökség védelméről, a világörökségi helyszínekről. Olaszország, Románia, a Dél-afrikai Köztársaság és Ausztrália után a magyar Országgyűlés tárgyalja ezen törvényjavaslatot, amelyet még 2007-benmegalapozott a koalíciós kormányzat. A törvényjavaslat összhangot teremt a beruházási és gazdasági érdekek, valamint az előző nemzedékektől örökölt kulturális környezetvédelmi érdekek között.

Dr. Hiller István, az MSZP képviselői csoportjának vezérszónoka részletesen ecsetelte ezen javaslatot, és rámutatott arra, hogy a jelenlegi kormány azt a normaszöveget használta fel, amelyet 2007–2010 között a szakma bevonásával, a kormánypártok és ellenzéki pártok együttműködésével alakítottak ki.

A parlamentben felemelő érzés volt hallgatni a képviselő gondolatait, és közben azon töprengtem, hogy milyen hasznos lett volna nemcsak néhány képviselő jelenlétében szólni egy olyan törvényjavaslatról, amelyet a patkó mindkét oldalán támogatnak, és hosszan tartó tapssal jutalmazták az expozét befejező képviselőt. A „fülkeforradalom” óta csak most volt ilyen egybehangzó taps. Ekkor felvillant emlékeimben sok törvényjavaslat vitája, amikor az előző kormány eredményeire is támaszkodni lehetett volna. Amennyiben a Fidesz-kormány nem fordít hátat az igazságos kétkulcsos adónak, akkor nem kellett volna a mintegy 450 milliárd forint költségvetési hiányt növekedést fékező inflációt gerjesztő bankadóval, különadóval pótolni, nem erősödött volna az igazságtalan jövedelemelosztás.

Ha a Fidesz-kormány az ország érdekeit visszatükröző adótörvényt alkotott volna, akkor az MSZP és LMP képviselői is hozzájárultak volna a „tenyerek zenéjéhez” és több millió, 290 ezer forintnál kevesebbet kereső ember boldog lenne.

Dr. Takács Imre szakközgazda, Hajdúszoboszló