Ha eddig sikeresen elbújtak az igazságszolgáltatás elől, akkor most már hadd fussanak, ne bántsa őket senki, röhöghessenek a markukba a büntethetetlenség biztos tudatában.

Ugyanaz a Révész Sándor követeli a nemzetközi egyezmények szerint soha el nem évülő bűnök, a történelem legszörnyűbb bűnei büntetlenségét, aki huszonegy évvel a rendszerváltás után hallani sem akar az ügynökhisztéria lezárásáról. A magyar jogrend szerint húsz év alatt az emberölés bűne is elévül, de Révész Sándor szerint a büntetőjogilag nem üldözhető, mert elkövetésükkor jogszabályba nem ütköző vétkek nem évülnek el, elkövetőiket a bírósági eljárás kizárásával, a védekezési lehetőség kizárásával kell üldözni negyvenötven-hatvan év elteltével is, az állásukból ki kell őket rúgdosni a rég elfelejtett hajdani vétkükért, az életüket el kell lehetetleníteni, csak a háborús bűnösöket kell most már megkímélni a zaklatástól, a szabályos, törvényes bírósági eljárástól.

Honnan ez a szemérmetlen kettős mérce?

Válas György Budapest

Őszintén bevallom, nem tudom, hogy ki alkotta meg a „nácik levadászása” meggondolatlan (mert embertelen) kifejezést. Amennyiben antifasiszta oldalon állt, igen nagy hibát követett el vele, de azok is, akik – szintén nácizmusellenesként – átvették. Nem véletlen, hogy Révész Sándor május 16-i cikkében (Abba kéne hagyni), amelyben a fasiszta háborús bűnösök felkutatásának és felelősségre vonásának abbahagyását szorgalmazza. Szerintem a Népszabadság egyébként kétségtelenül érdemes munkatársa ez esetben mégis alaposan téved. Jó szándékúan, ám melléfog. Állításomat (ami egyben a kérdésről kialakított, általánosnak szánt véleményem) a következőképpen indoklom. A háborús bűn megbüntetésének alapvető értelme, hogy normát, mintát adjunk a társadalomnak. E funkcióból vezethető le minden további meggondolás.

Elsősorban az, hogy a háborús bűn – nem véletlenül – soha nem évül el. E minősítése a legsúlyosabb elem megbüntetésében. Mert elkövetője kiiratkozott az emberiségből. Büntetése nem bosszú, hanem igazságtétel. Jár a társadalomnak. Akárhány éves a bűnös. Hogy bűnös-e a gyanúsított, kizárólag bíróság előtt derül ki. Öregember, öregasszony se kivétel.

Lényegtelen tehát, hogy bíróság elé állításakor a bűnös mennyi idős, mentalitása-ideológiája megegyezik-e azzal, amikor a háborús bűnt elkövette. E bűne megbüntetése szempontjából vallási alapú, egyházi keretekben történt esetleges megtérése, bűnbánata is közömbös.

Éppen a háborús bűn megbüntetésének morális-etikai kontextusa miatt a halott háborús bűnös ellen is le kell folytatni a büntetőeljárást és valamiféle „szégyenmegállapító” ítéletet szükséges hozni, amennyiben korábban élete során – bármi folytán – elkerülte az eljárást. Természetesen indokolt történelmi időhatárt húzni. Javasolnám, legyen az, amióta nemzetközi jogi, illetve diplomáciai szinten lényegében létezik a háborús bűn fogalma (1899/1907 – Hága). Lehet a versailles-i békeszerződés (Németországgal), illetve Népszövetség megalakítása is (1919). Ezeknél korábbi-későbbi számos ok miatt nem célszerű. Így a háborús bűn nem válik parttalanná, nem relativizálódhat.

A mi időnkre érvényes erkölcsöt és jogot azért számítanám a két hágai egyezménytől, illetve a versailles-i békeszerződéstől/a Népszövetség megalakításától, mert korábban nem ismerték (el) a háborús bűnt, illetve nem volt általánosan elfogadott, alkalmazni szánt vagy akárcsak tárgyalt fogalma, továbbá a civilizált világ erkölcse is lényegesen eltért napjainkétól (ma már a szabad rablás nem megengedett stb.). Igaz, Grotius De jure belli ac pacis című művében (1625), amelyet évszázadokon át a diplomataképzés zsinórmértékének tekintettek, nyomatékosan hangoztatta, hogy a háborúban sincsmindenmegengedve, azonban se korszellem és -erkölcs, se egyezményekkel megerősített nemzetközi egyetértés nem támasztotta alá ez irányú gondolatait, tételeit –legalábbis a XX. század elejéig.

Fekete György tanár, Budapest

Azt gondolom, Révész Sándor Abba kéne hagyni című publicisztikája (május 16.) komoly írói bátorságról árulkodik, mert feltehetően sokak véleményével szembemegy az övé.

R. S. konkrétan Demanjuk ítélete kapcsán írt, azonban jelenleg is vannak folyamatban perek, ahol a vádlottak többsége már magatehetetlen öreg. Hiszen eltelt az események óta 60-70 év. Nem menteném fel az elévülhetetlen bűnök alól a bűnösöket, de az ítélkezésben a szimbolikus büntetés gyakorlatát látnám célravezetőnek. Azok a matuzsálemi korban levő emberek, akik ezeket a megbocsáthatatlan gaztetteket elkövették, többnyire egész életükben viselték fiatalkori bűneik terheit. Most, amikor bíróság elé kerülnek, nem kis lelki teher számukra az erkölcsi és jogi ítélkezés. Sajnos az elhunytakat már nem lehet feltámasztani, megszakadt életük fonalának gombolyaga a túlélő utódok életében vezet tovább, akik joggal várják az elmarasztaló ítéletet. Ennek ma már szimbolikus jelentősége van, talán a kiróható legmagasabb, de felfüggesztett büntetés lenne számukra a leghatásosabb ítélet. A felfüggesztés tartamát a Mindenható, az Élet szabja meg. Öregedve egyre többet gondolunk vissza a múltra, és akik bűntudattal emlékeznek, azok számára ez talán a halálbüntetésnél is kegyetlenebb ítélet.

Trianon ügyében is hasznos lenne az a tanács, amit írásában Révész Sándor cím formájában megfogalmazott: „Abba kéne hagyni”.

Tősér István Miskolc

Válas György bírálata tárgya helyett ismét csak az előítéleteit olvassa és szemérmetlenül hamisít. Soha semmilyen adminisztratív eljárást, rendszabályt nem követeltem a pártállami diktatúrában beszervezett informátorok ellen, semmiféle üldözésüket és semmiféle hisztériát nem támogattam. Semmilyen védekezési lehetőségtől senkit nem kívántam megfosztani, ellenben számos írásomban felhívtam a figyelmet arra, mennyire nem lehet a beszervezettekről egységes erkölcsi ítéletet formálni. Mindenesetre azokat, akik üldöztetést szenvedtek, elvesztették állásukat, szabadságukat, olykor az életüket, nem az ismertté vált besúgók, hanem a besúgottak között találjuk. A cikkemben leszögeztem: „...elvileg fontos minden közelebbi és jövőbeli eseményre nézve, hogy az emberiség elleni bűnök elévülhetetlenek maradjanak”. Az emberiség elleni bűncselekmények súlyát éppen azzal veszszük el, ha olyan matuzsálemeket üldözünk fanatikus hévvel, akiknél a büntetésnek koruk és állapotuk miatt már úgysincs gyakorlati lehetősége és jelentősége.

Mindegy hogy nevezzük az emberiség elleni bűnökkel vádolható matuzsálemek felderítésére irányuló heves aktivitást, az éppen az ellenkező hatást éri el, mint amit Fekete György feltételez. Minden ilyen esetben azt tapasztaljuk, hogy hét évtized távolából a bizonyítás is, az érdemi büntetés foganatosítása is szinte lehetetlen, de mindenképp fölöttébb kétes, és ez a kétely rásugárzik az egész eljárásra. Elmarasztaló ítélet esetén amindigmegmaradó kételyek, felmentés esetén pedig a bírósági győzelem erősíti a náci bűnök tagadóit, avagy pártolóit. Ezek a perek már nem erősítik, hanem gyengítik az antifasizmus hitelét, ezt kellene végre fölismerni.

Révész Sándor