Miután szegény szakszervezeti vezetők így a képükbe kapják majd, hogy mindazok, akiket ők képviselni lennének hivatottak, valójában nem az ő képviseletükre vágynak, hanem vakon bíznak a kormányban, talán elmerengenekmajd azon, hogy az általuk élt valóság és annak sugallt látszata mennyire távol állnak egymástól. Az irracionalitás és az abból eredő szemfényvesztés felismerésének birtokában vagy széttárják a kezüket, vagy dühösek lesznek, de hiába: a kormány mindenáron végrehajtja majd a tervezett változtatásokat –legfeljebb egy-egy Lázár János-i szépségtapaszt aggat rájuk – az oktatás, az egészségügy, a foglalkoztatás és a nyugdíj területén. És se egy újranyitott iskola, se egy újranyitott szárnyvonal.

Oktatás, egészségügy, foglalkoztatás, nyugdíj. Mindig ide érkezünk vissza. Ki így, ki úgy. Az előzőek – meglehet, megutálták őket a népek Őszöd után – mégis valamiféle értelmes koncepció mentén, amivel lehetett egyet nem érteni, de világos volt, hogy „a” pontból el akarnak jutni „c”-ig, és ennek mi a módja. Tandíj, vizitdíj, közmunka. A Fidesz ugyanezeket a területeket vette célba, mert nincs más célba vehető – és bár Orbán Viktor henceghet azzal, hogy micsoda gazdasági változtatásokat visznek végbe és nem is „ortodox” eszközökkel, de bizony, ezek az eszközök nagyon is ortodoxok. Ami a kormányzásukban „progresszívnek” tekinthető és valóban, semmiképp sem ortodoxnak, azt más, ennél jelenleg lényegesen jobb hangulatú országokban nemes egyszerűséggel rablásnak neveznék, azt pedig a pofátlanság minősített esetének, hogy épp ez a kormány szorgalmazza a pénzügyi kultúra terjesztését, miközben államosította a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket, amelyek egy létező pénzügyi kultúra részeként keletkeztek.

Orbán Viktornak most mindent meg kell tennie, amit ellenzékből a hatalomért harcolva tagadott: Szócska Miklós vért izzad, hogy más kifejezéseket találjon a kórházak bezárására, mint a korábbi kormány, a Fideszmegpróbálja kitalálni,milyen az az utólagos tandíj, amelyet nem is tandíjnak hívnak. Csakhogy mivel semmi sem nevezhető annak, ami, ezért nem határozhatómeg a cél sem, ahová el akarnak jutni. Az ismeglehet, hogy nincs is ilyen vízió. Ha így van, akkor legalább mi a nevén nevezhetjük, ami történik: amiért egy szűk, kegyelmi állapotban lévő réteg kivételével mindenkit aláznak, nem más, mint pénzbehajtás. És lehet a konzultációra meg az erőre hivatkozni, a valóság és annak sugallt látszata immáron túl távoli: már megbuktak, csak még nem vették észre. Ez is éppen úgy van, ahogy az előző ciklusban történt, bár ehhez most még ellenzék sem kellett.