A mellébeszélés szétbeszélése
A szlovákok többsége nem szereti saját kisebbségeit – írta le Michal Hvorecky. Képzeletemben ő az a szlovák író, aki azért járja keresztül-kasul földgolyónkat, hogy ésszerű különbséget tudjon tenni önmaga és az övéi között.
Igazi posztmodern utáni ember, kevert stratégiával játszik. Vizionál, blöfföl, szakadatlanul érdeklődik, mint az örök gimnazista, s mikor már azt hihetnők, hogy befuccsol, a tehetség rejtélyes fegyelmével zöld ágra vergődik. Mondatai nem árasztanak nyugalmat, a műgondra sem adnak sokat, fesztelenségük mégis magával ragad, mert azt sugallják, az emberi racionalitás korántsem állandó. S annak ellenére, hogy tudja, nincs végső igazság, nincs utolsó szó, írói fegyelme egy mára meglehetősen leértékelődött elemre, a pucér igazságra hagyatkozik. Ez íratta vele az idézett mondatot. Az öncsalással szembeni akarat.
Hvorecky a nagyvilágot járva persze megtapasztalta, hogy nem elsőrendűen mélyszlovák jellemi adottság a kisebbségek ignorálása. Egyetlen nemzeti habitus, egyetlen állam sem szereti őket, nyűgöt, terhet, kockázatot jelentenek, az egység mítoszát veszélyeztetik. Függetlenül attól, hogy külföldön vagy belföldön élő saját kisebbségről van szó. Csakhogy a civil eszmény évszázadok óta tartó térnyerése okán a többségi társadalom kulturáltabb, haladóbb hányadának ma már azt illik imitálnia, hogy önmérséklettel, visszafogottsággal, toleranciával viszonyul hozzájuk. Zsigereikben még mindig ugyanazzal a rigorózus hűséggel ragaszkodnak a törzsi gondolkozás romantikában felfinomított eszményeihez, mint a radikális faj- és kisebbséggyűlölők, de ezt a hűségüket csalfa természetük finoman leplezi. Oldja is. Erre a kulturálisan kódolt ravaszdiságra figyelmeztet Hvorecky, aki természetesen nem a gyűlölködőkbe, hanem saját olvasóiba, az ájtatoskodó demokratákba adagolja az interferont. A rejtezkedő európai barbarizmus legönzőbb génjébe a rasszizmus és a kisebbségek fojtogatása szociokulturálisan kódoltatott. És nemcsak a nyelvbe, hanem animális mélységekig. Az általános nemzetiműveltség, államhatárokon belül és kívül, részben emiatt tradicionálisan féloldalas.
Közép-Európában a többség–kisebbség viszonyban aligha lehetséges a racionális játékmód. Ugyanis a többség kisebbségekkel szembeni legfőbb elvárása tagadja az élet lényegét: a mozgás, a megújulás elvét. A többségi nemzet örök érvényűleg szeretné megoldani a kisebbségi problémákat, végleg lerázni a nyűgöt, hogy aztán önmaga lelkiismeretének és fűnek-fának szajkózhassa, hogy átlagon felüli jogokkal illeti kisebbségeit. Szlovákiában például semmiféle jogai nincsenek a nemzeti kisebbségeknek.
A magát magyar nemzetiségűnek valló személynek ugyanolyan jogai vannak, mint szlovák polgártársainak, de a nemzeti identitásának megőrzését és korszerűsítését garantáló közösségi érdekérvényesítés vonatkozásában rendre falba ütközik. Mert amíg a szlovák polgártársának alkotmányosan garantált kollektív jogai vannak nemzeti identitása megőrzéséhez és modernizálásához, amelyeket az állam intézmények garmadájával támogat és védelmez, neki ilyenek nincsenek, őt csak a személyre vonatkozó állampolgári jogok illetik meg. Ez a magát nemzeti kisebbségiként aposztrofáló állampolgárt merev, vitrinbe zárt figurának képzeli, és dúl-fúl, ellentörvényt alkot, amikor alkalomadtán kénytelen rádöbbenni, hogy mégsem porcelánfigura, hanem társadalmiasuló akarattal, nemzeti öntudattal rendelkező ember.
A mozgás, a változtatás, a fejlődés kollektív joga a legtöbb európai országban csak a többségi nemzetnek garantált, mivelhogy önmagára vonatkoztatva totálisan irracionális lenne tagadnia, hogy bármi bármikor problémává, megoldandó gonddá válhat. Életellenes, skizofrén jelenség, hogy a többségi gondolkozás a kisebbségi embert a nemzeti vitrin csecsebecséjeként kezeli. A kisebbségi ember kézenfekvő eszméje a megmaradás, s akár eminnen, akár amonnan tekint is rá a birtoklási szándék, önmagáról alkotott képével, sajátos akaratával zavarja a többségi kompozíciókat. Gyújtótávolságon belül éli az életét. De emiatt nem hajlandó végét érezni a világnak, s talán még önfeledtebben tud örülni a mindennapi lét felemelő rítusainak, mint a többségiek.
Az igazán veszélyesen beteges eset egyelőre nem több kekeckedésnél. A Szlovák Nemzeti Párt legújabb óriásplakátja öles betűkkel hirdeti: „Hazánkban ne legyünk idegenek! Nem akarunk Felvidéken élni!” Jelszavukkal arra buzdítják nemzettársaikat, írják alá azt a petíciót, amelynek alapján népszavazás kiírását kezdeményeznék a szlovák nyelv kizárólagos használatáért a hivatalokban. Rudolf Chmel, a szlovák kormány alelnöke szerint a petíciót nem azért nem írják alá milliónyian, mert az alkotmány úgysem tenné lehetővé a tárgyáról szóló népszavazást, hanem mert manapság nem divat Ján Slota szintjére süllyedni. Ha nem ez az oktondi szlovák agyvelő kezdeményezte volna, akkor az alkotmányos gát dacára a nemzet zöme áldását adná a szlovák nyelv hegemonizálására. E felfogás szerint a szlovák nemzet gerincét a túlburjánzó magyar nyelvhasználat úgy zúzza darabokra, ahogy a szovjet tankok 1956-ban törték ketté a magyar nemzet gerincét. Hogy ez úgy marhaság, ahogyan hangzik, ez senkit sem érdekel. A kisebbségellenességnek nagyon sok arca van, és egyetlen országban sem raritás. Az illiberális demokráciáknak pedig kőkemény ismérve.
A magyar köznyelvben általánosan elfogadottá vált a Felvidék fogalmával helyettesíteni a Szlovák Köztársaságot, ami, számomra érthető módon, még a legnagyobb magyarbarát szlovákokat is irritálja, nem csak Slotát.Hogy csak egymindennapi esetet idézzek: időjárás-jelentéskor Szlovákia térképét mutatják, és Felvidékről beszélnek. Nyilvánvaló, akiknek szükségük van erre, azok ezzel is a Trianonban elveszejtett nemzeti egység metafizikai igazságával kívánják vértezni magukat. Őket hidegen hagyja, hogy mind a geopolitika, mind a nemzetegység realitásai, mind a magyar társadalom mentális berendezkedése száz év alatt erősen átalakult. Az pedig már végképp nem érdekes számukra, hogy hiányos és torzító az a retorikai műveltség, amely ezt a kizárólag féloldalasan alkalmazható fogalmat teljes értékűnek hazudja. S míg az aktuális politikai gondolkodás eltűnik, a nyelv marad, tévedéseivel együtt kőkeményen lüktet tovább, bele a jövőbe, ahol az elrontott beszéd rendjének megfelelően a hazaszeretetre vonatkoztatott fogalom pillanatok alatt gyújtózsinórrá változhat.
Ez az új magyar demokratikus barbarizmus (nyugalom, minden nemzet kulturált és barbár egyszerre, csak egyszer a felemelkedésére, másszor a leépülésére szentel több energiát, és a dolog természeténél fogva csak utóbb láthatja be, melyik volt a megtorpanás és az érzelmes dadogás, melyik a száguldás és tiszta beszéd korszaka), mint minden barbarizmus, bátor szabadságvágyában megteremti saját gondolkodását, saját nyelvét és saját stílusát. Hegyeket mozgat, vizeket térít el, az egység szellemiségét teremti újjá egy olyan korszakban, amelyben sem idegen invázió, sem háború nem fenyeget. A jelenkori Magyarország önidentifi káló és önlegitimáló törekvéseivel kizárólag önmagára veszélyes. Innen, Dunaszerdahelyről kérdezem (Hvoreckyféle interferon), vajon befuccsolna az egységes magyar szellem, ha Felvidék helyett Szlovákiának hívná Szlovákiát?
Naiv kérdés. Ellentétben Slotáéval, amely a szlovákiai nemzeti kisebbségi nyelvek totális kirekesztésének, lefokozásának fenyegető előképe, mivel azt sugallja, hogy ha törvényhozói hatalomra jutnak, meg is fogják valósítani. A Fico-féle államnyelvtörvény is fojtogató, s miközben meghagyta a kisebbségi nyelvek használatának lehetőségét, annak a politikai hatalomnak a retorikai és képzeleti terét, amelyben megszületett, tudatosan fenyegető jelleggel látták el. Barátságtalanság és ellenségeskedés mint stílus és határozottság a békés Európában. Hol is vagyunk?
S hogy végre körön belülre kérdezzek: miféle fortélyok, történelmi tapasztalatok, sötét erők és fényes érdekek működnek (lakoznak) bennünk, szlovákiai magyarokban, amelyeket a többségi nemzethez tartozók végképp nem láthatnak be? Nem tudhatni. A szlovákok ezzel a témával nem foglalkoznak kellő mélységekig, a szlovákiai magyarok pedig önerőből eddig nem tudtak létrehozni egy olyan tudományos intézményrendszert, amely a történelmi, demográfiai és helyenként szociológia attitűdökön túl a szlovákiai magyarokat érintő dolgok és események pénzügyi, gazdaság-, bel-, kül- és biztonságpolitikai, jogi, filozófiai, antropológiai, pszichológiai, szociolingvisztikai, kulturális és művészetkritikai szempontok alapján kutathatná.
Michal Hvorecky a szlovákiai magyarok történelmi tapasztalatát is megfogalmazta. A szlovákok zöme nem szereti a magyarokat. A személyes kapcsolatokban igen, azokban még barátságok is születnek. Azonban ha a magyar mint közösségi erő jelenik meg, feléled bennük a gyanú. Ha a kollektív jogokat emlegeted, amelyekhez többek között az előbb említett intézményrendszert is hozzá kellene rendelnie az államnak, személyes szabadságod kis köreit is kockára teszed. A szlovákiai magyar állampolgárokkal és a szlovákiai magyar közösséggel szembeni kettős szlovák értelmezői pozíció átértékeléséhez egyedül a szlovák érdekek újraértékelésén át vezet az út. Az utóbbi húsz esztendő tapasztalatai azt mutatják, hogy a magyar nemzetpolitikai érdekérvényesítés nem segítette, ellenkezőleg, többnyire nehezítette a szlovák többség és a magyar kisebbség politikai reprezentációjának együttműködését, közös céljaik elérését.
Azt viszont nagyon kevés szlovák hinné el, mivelhogy társadalmi diskurzus még egyszer sem folyt róla, hogy a Hvorecky leírta nem szeretés a kisebbségekben állandósítja a szorongást, az identitásmegfosztás permanens kísértetével terheli őket, és a népszámlálási adatok szerint még nemzeti identitásuk vállalásának ésszerűségét is kétségbe vonja. Ez a nem szeretés a politikában bizalmatlanságot, gyanút jelent, amely a nemzetállami érdekek védelmének ürügyén a törvényhozásban, a végrehajtó hatalomban, a közigazgatásban és a magánszférában folyamatosan és konok tudatossággal konkrét formákat ölt. Robert Fico szimbolikusan, vagyis érzelmileg rendszeresen újraéleszti a külső és a belső magyar veszély elleni harc szellemét. Ebben testvére a kereszténydemokraták volt miniszterelnökének, Ján Carnogurskynak és híveinek. Toborzásával legutóbb egy européer szlovák barátomat sikerült meggyőznie arról, hogy a magyar nemzetpolitika végső célja az államhatárok módosítása.
A nemzeti kisebbségek felgyorsult aszszimilációjának nagyon sok magyarázata lehetséges, témámhoz illően itt csak a modern nemzetállam bűnét említem. Ez abban merül ki, hogy kollektív jogbiztonság helyett az identitásmegfosztás és a lojalitás számonkérésének permanens kísértetével terheli a nemzeti kisebbségüket nyíltan vállaló állampolgárokat. Persze ez nem szlovák sajátosság. Az államhoz való lojalitást számon kérő és nemzeti kisebbségek közösségi jogait tagadó államhatalmi gyakorlat főként a posztkommunista országokra jellemző.
A fentiekből nyilvánvaló, nehéz megragadni, hogy a nyolcvan százalékban magyarok lakta szülővárosom magánvállalkozóit mi minden gátolja abban, hogy éljenek a törvény adta lehetőséggel, és magyar nyelvű feliratokkal, szövegekkel is szóljanak a lakossághoz. Ezek a vállalkozások döntő többségben magyar nemzetiségűek vagy anyanyelvűek tulajdonában állnak, alkalmazottaik, vásárlóik, ügyfeleik, pácienseik is javarészt magyarok. Egy közelmúltban végzett felmérés szerint a dunaszerdahelyi vállalatok, cégek, üzletek, éttermek, jogi irodák, magánkézben lévő rendelők, gyógyszertárak nyolcvan százaléka kizárólagosan szlovák, esetenként szlovák és angol nyelvű feliratokkal és szórólapokkal esedeznek az érdeklődő figyelméért. Tapintatlanság? Kulturálatlanság?
A vállalkozói önérdek sárba tiprása? Nem tudni, hogy az anyanyelvvel szembeni közömbösség kialakulásában milyen mértékben játszanak szerepet a történelmi tapasztalatok, a beidegződések, a társadalmi frusztrációk és a félelmi reakciók, s milyen mértékben az erősebbhez hasonulás vágya, a sznobizmus, a spontán identitásváltás (tűnjön fel szemünk előtt a magyar reformkorban úgymond spontánul magyarrá asszimilálódók tömege) vagy a jelenkori hivatalos magyar nemzetpolitika reprezentánsainak recessziós önteltsége. És azt sem tudni, hogy a demokratikus Szlovákia, amely többször is kinyilvánította, hogy számára nem közömbös nemzeti kisebbségeinek jövője,milyen törvényhozói aktivitást fejtmajd ki annak érdekében, hogy Szlovákiában ne fogyjon tovább a magyar.
Félrebeszélek! Ezt minden szlovák tudja! A szlovák nemzeti habitus a nemzetállami érdekek védelmében törvényalkotói passzivitásra kényszeríti magát ebben a dologban. Mintha ismernék Hofi Géza elhíresült mondását: A veréb dögöljön meg magától!
Mielőtt félreértenének: nem vészterhes eseményeket, csupán jelenségeket, nem rémképeket, csupán pillanatfelvételeket adok itt közre. Nem szándékoztam szenvelegni, sem kárörvendeni vagy mulatni, arra viszont írás közben nem gondoltam, hogy az elmondottakhoz ennyire nehéz lesz frappáns befejezést kanyarintanom. Michal Hvorecky látleletét, miszerint a szlovákok többsége nem szereti saját kisebbségeit, ezért csupán azzal a sovány feltételezéssel vagyok képes kiegészíteni, hogy a szlovákiai magyarok önmagukat sem szeretik. Hiszen ha szeretnék, nem menekülnének ki önmagukból. Vagy éppen emiatt? Ki tudhatja ezt egy olyan térségben, amelyben a mellébeszélések szétbeszélése folyik, s nagyon nehéz meghatározni, minek a nyelve a releváns nyelv.
