Eredetileg nem akartam a nyilvánosság előtt hozzászólni a szocialista párt ügyeihez, mert inkább tenni kell érte, mint kifelé beszélni róla. Az elmúlt napokban azonban vége lett párt belső helyzetéről való notórius semmitmondásnak – csak sajnos sokan most sem akarnak a valóságos elvi és gyakorlati problémákkal, benne a baloldal hibáival szembenézni.

Ehelyett egy felületesen értelmezett baloldaliság jegyében bűnbakot keresnek, de rossz irányban: a párt minden bajáért Gyurcsány Ferencet teszik felelőssé. Mivel pedig ennek írásban vagy szóban mát többen adtak nyilvánosságot (többek között Kovács László, Balog András, Puch László, Lendvai Ildikó, Hiller István, Szekeres Imre, Szanyi Tibor), ezért kötelességemnek tartom a válaszolást.

A helyzet sokkal komolyabb annál, hogy így lehessen „megoldani”. A baloldal, a szociáldemokrácia, és – ennél is tovább kell menni – a magyar demokrácia valódi problémáit kell a mai viszonyok jegyében sorra venni.

Abból szeretnék kiindulni, amiben talán mindnyájan egyetértünk. A magyar baloldalnak, és pártjának, a Magyar Szocialista Pártnakmeg kell újulnia. Ezt vallja a pártvezetés is, mint ahogy azt Mesterházy Attila több alkalommal elmondta. Mit jelent azonban a megújulás? Induljunk ki József Attila megfogalmazásából: csak az marad meg, ami megváltozik, és csak az változik meg, ami megmarad. A megújulás nemcsak azt jelenti, hogy eddigi elveinket ésmódszereinket a jelen követelményeihez igazítjuk. Ha a jövő feladatait akarjuk ellátni, fel kell tárni amúlt hiányait és tévedéseit. Nehogy újra elkövessük őket. Mivel csak az marad meg, ami megváltozik, nem a régit kell újrafazonírozni, hanem valójában új tartalmat és új formát kell létrehozni. Mivel azonban csak az változik meg, ami megmarad, a meglévő erők megőrzésével, átformálásával és kiterjesztésével.

Ezt a munkát nem végeztük el. És nemcsak az elmúlt évben, hanem húsz év óta nem tettük meg. Ezáltal a részlettévedések mára a hibák „ördögi körévé” sűrűsödtek.

Hozzá kell tenni, hogy mindebben nem csupán a baloldal, a szocialista párt marasztalható el. Az egész politikai társadalom, valamennyi kormány, politikai párt és mozgalom beleszorult ebbe az ördögi körbe. Antall József kormánya, amely – Torgyán József követelésére – egyetlen tollvonással tönkretette a magyar mezőgazdaságot, ami pedig legnagyobb támaszunk lehetett volna az Európához való érdemi felzárkózásban. És Orbán Viktor első kormánya, amely beült a Békesi–Bokros életmentő program hullámába, és a társadalom felemelése helyett csak egy középréteget fegyverzett fel pretoriánus gárdává. Joggal mondhatjuk tehát (Szekfű Gyula kifejezését alkalmazva), hogy a magyar politikai vezetőréteg „valahol utat tévesztett”.

Bennünket azonban ez nem vigasztal. A magunk megújulásával, a magunk múltjával kell foglalkoznunk.

A mi „ördögi körünk” gyökerei is 1989-ig, a párt megalakulásáig vezetnek vissza. Igaz, az akkor alakult új párt a legfontosabb elvek jelentős részében helyesen mérte fel a feladatot. Nem maradt le a rendszerváltó pártok egyike mögött sem – mindegyiknek megvolt a maga erénye és a maga hibája. Megtagadta a tévesen szocialistának nevezett diktatúrát, elutasította a vele való jogfolytonosságot, célul tűzte ki az európai demokratikus politikai és gazdasági rendszer bevezetését. Némi huzavona után vállalta a modern szociáldemokráciát, belépett a Szociáldemokrata Internacionáléba, de a szociáldemokrata nevet, bár volt rá javaslat és lehetőség – emlékezetem szerint három alkalommal – mégsem akarta felvenni.

Hol volt akkor a hiba? Nem néztünk eléggé szembe – ha szabad így fogalmaznom –, nem emésztettük meg a modern szociáldemokrácia alapvető krédóját. Ezt ugyanis három nagy feladat egymást erősítő és ugyanakkor korlátozó komplex-komplementer egységében fogalmazhatjuk meg.

1. A gazdaság egészséges és fenntartható fejlődése. A mi esetünkben mindenekelőtt a gazdasági, költségvetési és a velük összekapcsolt társadalmi rendszerek átfogó modernizációja. Nálunk ugyanis olyan mértékben éltek és élnek még a premodern, sokban még feudális viszonyok, hogy az európai szintű anyagi, társadalmi és szellemi élet kialakítását hátráltatják, sőt lehetetlenné teszik. (Ezt fejezi ki Bibó István híresmegfogalmazása: a zsákutcás magyar történelem.)

2. Nem kevésbé fontos a magyar társadalom egészének felemelése. Ebben is különbözünk Nyugat-Európától: ott a társadalom túlnyomó része jutott el a jóléti szintre. Nálunk azonban csak egyharmada.

3. A kettő csak együtt lehetséges. Ha nem fejlődik a gazdaság, nem emelkedhet az életszínvonal. De ahhoz, hogy a gazdaság növekedése a társadalom egészét segítse, következetesen demokratikus állam kell, amely a szélesedő civil társadalomra támaszkodik. Nem véletlen dolga, hanem a jóléti állam, és benne a szociáldemokrácia eredménye ez, mivel a társadalom nagy tömegeiben csak az válik szerves valósággá, amiért a lakosság milliói maguk is megküzdenek, és személyes tapasztalataik által sajátítják el. (Ez a rövid összefoglalás egyben az idevonatkozó nemzetközi irodalom summázata is: Wigforstól [a húszas évek Svédországában] Willy Brandtig, Dahrendorftól Anthony Giddensig és Tony Blairig, Habermastól Ulrich Beckig. De itt nem mondhatjuk tovább az irodalmat. Azt is csak jegyzetként teszem hozzá, hogy a modernizációnak ez a felfogása egyáltalán nem idegen Marxtól. Ő ugyanis mindig hangsúlyozta, hogy a fejlődés útja nem a „polgári” világ vívmányainak eltörlése, hanem minél teljesebb megvalósítása.)

A mi hibánk abban volt, hogy ezt az összefüggő hármasságot a párt hivatalos politikai gépezete nem értette át a maga teljességében. Mindenekelőtt, hogy nem fogta fel a gazdasági-társadalmi mechanizmusok modernizációjának elkerülhetetlen szerepét. Csak átmenetileg vállalta, nem teljes szívvel. Így terjedt el a „baloldaliságnak” az a felfogása, amely csakis a társadalom segítésére irányul, és –a modernizáció gyengesége folytán –egyre inkább az állam adakozására és az ígérgetésére korlátozódik.

Az elvi hiba akkor vált gyakorlativá, amikor az első szocialista kormány előtt 1994-ben ott állt a lecke: a reformok megindítása. Jó lehetőségünk volt rá, mert Békesi László nagyszerű tervet dolgozott ki. Ha azonnal hozzákezdünk, Magyarország (és benne a szociáldemokrácia) ma nem itt tartana. De nem tettük, mert a pártelnök személyi féltékenységből nem akarta, Békesit puccsal eltávolította. A vezetőség, sőt a tagság többsége engedelmesen támogatta.

Igaz, hogy utána Bokros Lajos hozzákezdhetett, az úttörő munka elindult, de időnek előtte abbamaradt. A pártvezetés úgy ítélte, akkor nyerjük meg a választást, ha a reformot abbahagyjuk, és felfüggesztjük az együttműködést a liberálisokkal is. A választást elvesztettük. Olyan helyzetbe kerültünk, mint most, szembe kellett volna nézni a történtekkel, de nem tettük.

Második kormányzási ciklusunk 2002-ben a száznapos programmal kezdődött. Nem az a fő baj, hogy megtettük – volt abban a ráció, hogy egyes rétegek (orvosok, tanárok) helyzetén javítsunk. De túlmentünk az ésszerű határon. Bűn akkor lett belőle, amikor ezt felismertük és kimondtuk (2003. szeptember), és utána nem történt semmi.

2006-ban az új kormányfő felismerte a helyzetet és szembe akart nézni vele. Nem térhetünk rá itt Őszöd elemzésére, sem a hozzátartozó titokra. Csak annyit: a szocialista kormányfő harapófogóba került.

Kétpárti koalíció volt a kormányon. Az egyik akarta a reformokat, de nem volt kellő tekintettel a társadalom tűrőképességére. Mindent akart volna, azonnal. A másik viszont a baloldaliság nevében kevesebb reformot akart, hogy az új kormányt körülvevő népünnepély tovább virágozzék. Az ellenzék pedig egyre gátlástalanabbul támadott, és egyre giccsesebben hirdetett egy fejedelmi hungaro-autokráciát, amelyben a vezér, a nép atyja, mindent megad az „embereknek”.

Keserves évek voltak. Most már valóban a reformok évtizedének kellett volna elkezdődnie, de ez nem valósult meg olyan mértékben és minőségben, ahogy kellett volna. Elindult ugyan, eredmények is voltak, ezeket sem szabad tagadni, de nem voltak elégségesek ahhoz, hogy a folyamat kellőképp haladjon előre és megnyerje a társadalom támogatását.

Ha a történteket a baloldal, a szocialista párt megújulása szempontjából nézzük, súlyos hiba azt állítani, hogy mindezért csakis a kormány, illetve Gyurcsány Ferenc a felelős. A vásár nagyon is kettőn állt. Maga a baloldal, sem a szocialista frakció, sem a (szélesebben értelmezett) pártvezetés ebben nem állt teljes mellszélességgel mögötte. És ez nem személyi kérdés. Két ennél sokkal fontosabb és erősebb tényezőre vezethető vissza. a) A párt vezető garniturája (az elnökségtől a frakción át a megyei és városi vezetőségekig) elvileg sem vállalta az átfogó modernizációt. Hinni akart, és hitt is valamiféle külön baloldali útnak, amelyen a reformok rögös útja helyett purgatórium nélkül juthatunk a mennyországba. b) A demokráciában egy jólműködő pártnak két oldala van: az egyik a kormányzás, a másik a civil társadalom felé fordul. Ez utóbbi nálunk elsorvadt, és ezzel egy sajátos – kifelé erőtlen, befelé monopolisztikus – bürokrácia alakult ki. (Plusz néhány lelkes, de a politikában amatőr öregember.)

Az így kialakult túlságosan laza szervezet fékezte a kormánymodernizációs törekvéseit. Nem abban, hogy konkrétan a kormány ellen szavazott volna, mivel élt az „egység” felmutatásának eszménye. De abban, hogy olyan vizenyőssé – vagy inkább pépszerűvé – váltak a belső viszonyok, amelyek eleve légüres teret hoztak létre. Ha valaki ezt nem értené, gondoljon például Szili Katalin párton belüli pártjára. Arra a belső „mozgalomra”, ami a frakció többségét is magával ragadta, akik hangosan és erőszakosan hirdették, hogy őt kell jelölni államelnöknek. Hiába mondták nekik, hogy minden adat szerint nem fogják megválasztani, márpedig olyasvalakit kellene jelölnünk, aki megkapja a parlamenti többséget.

A baj az, hogy a Szili-csoport ideológiája és programja egy olyan álbaloldaliság, amely ellenkezik a modern szociáldemokrácia minden eszméjével – és így jogosan talált helyet magának végül Pozsgay Imre oldalán a Fidesz autokrácia mellett. Igaz, hogy előtte segédcsapataival együtt még egyszer megpróbált egy szervezett „pártcsínyt” végrehajtani, hogy a „fegyverfordító” kongresszuson egy úgynevezett baloldali fordulattal átvegyék a párt vezetését, és a továbbiakban minden hiányt és hibát a 2010 előtti hat év – úgymond – liberális kormányára kenjenek.

Csak röviden még egy-két fontos eseményt, emlékeztetőül. Gyurcsány gazdasági programjának 2006-tól következetes eleme a költségvetés racionalizálása, konvergenciájának megvalósítása. Ez elkerülhetetlen feltétele minden továbbinak. A párt azonban ellenállt neki és hosszú ideig megakadályozta. A szervezeti és elvi beszűkülést látva Gyurcsány Ferenc elindított egy programot: újítsuk meg a pártot, alakítsuk át Szociáldemokrata Párttá, egyesülve a Szociáldemokrata Internacionálé másik magyar tagjával (amely a nevet is viseli). Ők beleegyeztek volna, a szocialista párt vezetősége visszautasította. Vagy: elindított egy másik – ezúttal parlamenti – programot, esetleg népszavazást a közélet tisztaságért.

Sok fontos és ma is aktuális javaslat volt benne a kampánypénzektől a politikai álláshalmozásig. A frakció ellenállt, végül visszautasította. És még sokáig sorolhatnám a tényeket.

A felületi „egység” mögött tehát bizonytalan, vizenyős belső élet állt. Jól jellemzi ezt, hogy a párt egyik örökös vezetője (hosszú ideig volt elnökségi tag is, miniszter is) két évvel ezelőtt (2009. május) írta meg egy napilapban, hogy szerinte az őszödi beszéd után fel kellett volna állniuk, mert akkor a miniszterelnök „megérthette volna, hogy nem tehet velünk azt, amit akar.” Ez jellemezte a helyzetet azután is. A hiba semmi esetre sem egyoldalú. A problémát igenis az jelentette, hogy a párt politikaközeli rétegének többsége nem fogadta el a modern szociáldemokrácia alapelvét, a gazdaság modernizációját.

Ezek után sziszifuszi tett, hogy még Gyurcsány miniszterelnöksége idején mégis sikerült megvalósítani minden további gazdasági lépés előfeltételét, sine qua nonját: a költségvetés racionalizálását, konvergenciáját. Igaz, hogy aztán a világgazdasági válság olyan helyzetet teremtett, amelyben a kényszer elhallgattatta –vagy legalábbis lecsendesítette – az álbaloldali ellenállást. Így a Bajnaikormány még tovább tudott menni. A szocialista párt kormányzó közege nem vonta le mindebből a tanulságokat. Lapos középúton maradt. A választás előtti utolsó kongresszuson Bajnai Gordon kitűnő összefoglalást adott a modernizáció eredményeiről, és arról, hogy mit hogyan kell továbbvinni – de a párt vezetői csak semmitmondó szavakat mondtak arról, hogy mi most összefogunk, egységesek leszünk, senki sem fog „kibeszélni”, a népet pedig segítjük. De hogymit kell igazán tenni, arról nem volt szó.

Május 11-én a frakció és a pártvezetés együttes ülésén végre sor került a helyzet értékelésére. Azt mondtam az ülésen, hogy történelmi nap, ha egyszer tényleg új erőre kapunk, ettől a dátumtól számíthatjuk az újjászületést. De miért nem történt meg korábban? Azért, mert ezen az ülésen sem a megújulás igazi kérdéseivel foglalkoztunk. A hozzászólók háromnegyed része személyes panaszait mondta el saját volt miniszterelnöke ellen. Ott is elmondtam, hogy felszólalásaik pszichológiai komplexusról tanúskodnak, inkább egy terapeutának kellett volna elmondani, a freudi díványon feküdve. A megfogalmazások olykor a becsületsértésig fajultak, ami önmagában is azt bizonyítja, hogy a szocialista kormány jelentős részben éppen saját pártja vezető közegének ellenállása miatt nem tudta reformpolitikáját kiteljesíteni.

A mérsékeltebbek viszont azt hangsúlyozták, hogy a pártnak nem erős személyiséggel és tetterővel rendelkező „vezérre” van szüksége, hanem „csapatkapitányra”. Elgondolkoztam. A pártnak – e megfogalmazást használva – eddig két „vezéregyénisége” volt. Az első (Horn Gyula) az autokratikus vezető típusába tartozott, bizonyos kádári-feudális vonásokkal, érzéketlen a demokrácia modern formái iránt. A másodikat (Gyurcsány Ferenc) aufkläristának nevezhetjük. Az autokratát szinte mindenki lelkesen kiszolgálta. „Csak széttekintett, s a szobában csönd lett.” Az aufkläristának azonban ugyanazok kezdettől fogva ellenálltak.

Most nagyon komplex fordulóponthoz érkeztünk. A helyzet jellege a rendszerváltás idejéhez hasonló. Nem a szokott folyamatok pörögnek csak tovább, kiszámítható rendben, az egyenletben most sokkal több az ismeretlen. Ezt is fel kellene ismerni. Például azt – ami szintén a vita tárgya –, hogy most a demokrácia maga is veszélyben van, ezért szükségképpen meg kell változnia a demokratikus középpártok (a konzervativizmus, a liberalizmus és a szociáldemokrácia) viszonyának. Míg a normális menetben ezek felerészt egymás szövetségesei, felerészt vetélytársai, most kétharmadban szövetségesek, és csak egyharmadban vetélytársak. Ha a hagyományos baloldal ebből nem vonja le a következtetéseket, nem tud megfelelni vállat feladatának. És ez nem az elvek feladását jelenti, hanem megerősítését. A demokrácia védelmét és kiterjesztését, modernizáció végigvitelét, a kornak megfelelő gazdasági fejlődés megindítását, és mindezzel a társadalom egészének társadalmi, gazdasági, kulturális felemelését. Ehhez nem a semmiből, hanem a szocialista pártból kell társadalom megújításának valódi feladatát vállaló modern, tartalmában, mondanivalójában és erejében új politikai erőt szervezni.

MARABU RAJZA