Bauer Tamás publicisztikájában (Se Brandt, Se Gorbacsov, se Walesa, se Obama) – nem először – morális feddésben részesíti azokat, akik nem kívánnak együttműködni az MSZP-vel, de legkivált Gyurcsány Ferenccel.

Gyurcsány helyesen szorgalmazza az MSZP önkritikáját-megújulását, ugyanakkor mindezt úgy teszi, mintha neki a párthoz az utóbbi években semmi köze sem lett volna. A legellenszenvesebb Horn Gábor híres mondatában, amellyel a „vizitdíjnépszavazás” eredményét kommentálta, épp az volt, hogy a kívülálló erkölcsi felsőbbrendűségével mondta, mintha a választók kizárólag Gyurcsánynak „üzenték” volna, amit szerinte üzentek. Ez egyszerre részvétlen és felelőtlen gesztus, és épp ilyen Gyurcsányé is, aki hirtelen purifikátorként tűnik fel, noha ehhez legutóbb talán akkor lehetett joga, amikor, helyesen, a Kádár és Nagy Imre (ne kerteljünk, a hóhér és az áldozat) közti választásra hívta fel pártját. A volt miniszterelnök hívei is feladják a kritikai elemzés minden szempontját, amikor hősükről beszélnek. Bauer Tamás Gyurcsány-képe éppen ezt illusztrálja, amikor arról kívánja meggyőzni olvasóit, az LMP-t, valamint az Egymillióan a Sajtószabadságért kezdeményezés aktivistáit, hogy nem teszik jól, ha nem kívánnak Gyurcsánnyal és az ellenzék legnagyobb pártjával közösködni a demokrácia védelmében.

Nincs szó Bauer cikkében arról (csak az SZDSZ kapcsán kerül elő a téma), hogy a kettős állampolgárság elleni elvi kiállás a gyakorlatban, nem utolsósorban Gyurcsány sugallatára, a huszonhárommillió román munkavállalóval ijesztgető xenofób disznóságot jelentette, a határon túli magyarok vérig sértését, a kérdés értelmes megvitatásának (akár az elutasításnak) lehetetlenné tételét. Gyurcsány továbbá Bauer szerint szembeszállt a korrupt pártfinanszírozással, de elbukott, természetesen azért, mert a többiek magára hagyták. Az őszödi beszédben elhangzott ugyan, hogy ha nem támogatják céljai elérésében, „másik madame-ot” kell keresni helyette, ezt azonban az őszödi szónok és hívei, úgy tűnik, a legkevésbé sem gondolták komolyan.

Minden egyéb vád is elesik Gyurcsánnyal szemben, ha másért nem, hát azért, mert az is hangoztatja, aki „a politikai hidegháború hadszínterévé változtatta az országot”, vagyis Orbán Viktor. Ha Orbán állít valamit, akkor az az állítás tartalmától függetlenül eleve nem igaz. Ezzel létre is hoztuk azt a beszédmódot, amelytől szabadulni akartunk: a „mi” táborunkon belül nincs helye a kritikának, mert az ellenség is így beszél. Ha bármi ellen kifogásod van, Orbán szekértolója vagy. Egy a tábor, egy a zászló. Pedig Gyurcsány tapintatosan szólva sem lépett fel kellő eréllyel a 2006-os súlyos, tömeges, nagy valószínűséggel (lásd a hiányzó azonosítók esetét) valamelyest szervezett rendőri jogsértések ellen.

Az elmúlt évtizedekben egész régiók-megyék végletes leszakadását néztük végig (eközben az állítólag példaszerű romapolitikát képviselő SZDSZ többször volt kormányon, mint ellenzékben), közben burjánzott a korrupció, amelyben az a legpusztítóbb, hogy azt jelzi: a törvény és a jog uralma szimpla paraván, a gyengék semmit, az erősek bármit megtehetnek. Mindez nagyban járult hozzá a szabadságba vetett bizalom teljes lenullázódásához. Miért is védjék meg a jogot azok, akiket a jog nem védett meg? Mit adott a harmadik köztársaság polgárai százezreinek? Valóban a köz társasága volt-e? Nem lehet, hogy a koporsójába mi is vertünk jó pár szöget, hogy a szabadság nép-szerűtlenné tévői „mi” vagyunk, és nem Orbán Viktor? Ő csak Fortinbrasként (erős kézként) diadalmasan a romokra hágott, melyeket mi hagytunk magunk mögött, és a legsúlyosabb kihívás, amivel szembe kell néznie, nem a mi oldalunkról érte, hanem az egyre gátlástalanabb szélsőjobboldali „rendcsinálók” részéről. Gyurcsány (valójában saját politikai hiteink) mindentől eltekintő védelmezése csak arra jó, hogy ezzel a felelősséggel ne kelljen szembenéznünk.

Bauer továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy Gyurcsány (nevezzük így) népszerűtlensége nem azzal magyarázható elsősorban, amit ő és hívei tettek és mulasztottak. Azzal áltatja magát, hogy a jelenlegi MSZP Orbán kihívója lehet, mi több, hogy csak a minden oldalról elutasított Gyurcsánnyal lehet Orbánt megfosztani hatalmától. Nem az MSZP megújulásáért emel szót, hogy előmozdítson valamiféle szövetséget, hanem pár éve vagy pár hónapja feltűnt szervezeteket fedd meg, amiért nem úgy szeretik a szocialista pártot, ahogy van.

Debreczeni József még világosabban beszél (A gordiuszi csomó). Szerinte egyszer valahogy (feltehetően maguktól, ez a kérdés nem érdekli a szerzőt) visszaállnak a „demokratikus” állapotok, és akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy mi legyen Orbánnal, működjön-e tovább. Ő sem teszi fel a kérdést, mi vezetett – Orbán ördögi gonoszságán és ravaszságán túl – a jelenlegi helyzethez, rajta kívülmindenki mindent jól csinált, mást felelősség nem terhel, Orbánt csak úgy lehet legyőzni, ha többé nem vehet részt a demokratikus politikai versenyben.

Amennyiben úgy döntünk, hogy azért sem tanulunk a múltból semmit, akkor végünk van (akkor van végünk), és nem is kár értünk. Ezerszer jobb minőségű szabadságot kell együtt teremtenünk, ha lehetőségünk lesz majd rá, és az, ha dacosan ragaszkodunk a rossz alternatívákhoz és a rossz kérdésekhez, csak még meszszebbre visz minket az amúgy is csüggesztően távolinak tűnő céltól.

A szerző  irodalomtörténész