Látványnak sem utolsó gesztus gyanánt II. Erzsébet csupa smaragdzöldben lépett a smaragdzöld sziget földjére – pardon, annak a déli felére, mert az északin (Ulster), ahol alattvalói élnek, már járt, csak itt, az Ír Köztársaságban nem. Holott csaknem hatvanéves uralkodása alatt férjével, Fülöp herceggel bejárta az egész világot, még mihozzánk is benézett. Csak a Nagy-Britanniához sokfajta értelemben legközelebbi, vele nem épp harmonikus történelmi kapcsolatban levő szomszéd meglátogatásához nem kínálkozott eddig alkalmas időpont.

Szó mi szó, a brit királynőnek kellett egy nagyon nagy lélegzetet vennie ahhoz, hogy teljesítendő a Dublinban kötelező állami protokollt, koszorút helyezzen el az ír nemzet mindama halott (elesett vagy kivégzett) hőseinek az emlékművén, akik épp azért haltak meg, hogy hazájuk megszabaduljon a brit koronától, meg a britektől, úgy, ahogy vannak. Az íreknek keserű tapasztalataik vannak az angolokkal. Köztársaságukat ma 4,5 millió ember lakja, de az Egyesült Államokban nyolc-kilencszer ennyi ír gyökerekkel büszkélkedő polgár él. Elődeik javarésze menekült el az angolok hozta gyarmati elnyomás, a nyomor, az éhség elől.

Az ír sziget déli felének függetlensége a múlt század húszas éveinek elején aztán vérben fogant, de megfogant. Csak az angolokkal szembeni utálat maradt a régi, ami azonban alapjában nem a monarchiának szólt. Legföljebb az általa képviselt, jórészt jelképes titulusoknak – hogy tudniillik az uralkodó az anglikán egyház feje, más szóval az „első számú” protestáns, na meg a fegyveres erők főparancsnoka.

Ám elmondanék valamit, ami a II. Erzsébet dublini vizitjét kommentáló írásokból rendre kimarad. Ez az írek nem is olyan régen volt keserűsége amiatt, hogy a brit protestáns az ír katolikust mindig is „lusta, dologtalan, tehetségtelen, fejlődni nem képes népségnek” tekintette. Az északír protestánsok még ma is tartják ezeket az előítéleteket, ha nem is a régi energiával. Mintha nem is fordult volna közben a világ. A katolikus Ír Köztársaság az 1990-es években „kitalálta magát”. Az Európai Unió sereghajtójából éllovasává lett, az egy főre jutó GDP-t tekintve 1998-ban már megelőzte Nagy-Britanniát, a válság előtt már csak Luxemburg és Hollandia volt előtte. E teljesítmény óriási önbizalmat adott az íreknek.

Az északír protestánsok meg elhűlve nézték, hogy Ulsterbe több tőke áramlik be a déli köztársaságból, mint a brit anyaországból. Az írek az angolok elé rúgtattak, miáltal egyre közelebb került az az időpont, amikor II. Erzsébet végre ellátogathatott Dublinba. Csak az a kár, hogy dinasztiájának 1948-ig volt alattvalóit nemigen látta, ahogy azok se őt. Az öntudatos íreket saját rendőrségük „porszívózta” ki az utcákról, ilyenformán a királynőnek nem volt módja meggyőződnie arról, szeretik-e már őt ott, vagy sem? Ünneplő sorfalak helyett csak vendéglátója, az ír elnök asszony szép rózsaszín ruhájában gyönyörködhetett, amely egyébként passzolt az ő graciózus smaragdzöldjéhez.