Ültünk egy román kocsmában, az angol, a spanyol meg én, s fáradtan söröztünk, mert hosszú, kirándulós napunk volt, míg végül kikötöttünk Mócföld szívében, az aranyosi völgyben, s próbáltam elmagyarázni az angolnak meg a spanyolnak, hogy az egyik erdélyi útitársunk miért beszélt angolul az ugyancsak erdélyi barátnőjével.

– Miért nem a románt használják, ha egyszer románok? – kérdezték.

Ez nem ilyen egyszerű, mondtam, merthogy a csíkszeredai fiú igazából székely, nem beszél románul, a barátnője székelyföldi ugyan, de román, s ezért nem tud magyarul. Kénytelenek angolul beszélni.

– Nincs ebben semmi különös – legyintett az angol –, a világ legnagyobb gyarmatbirodalmában is az angol volt a közvetítő nyelv.

Fölhorkant erre a spanyol: – Már hogy a fenébe lett volna az angol a közvetítő nyelv a spanyol gyarmatbirodalomban?

– De én a brit korona országairól beszélek! – mosolyodott el amaz. – A brit gyarmatbirodalom volt a világ legnagyobb gyarmatbirodalma.

Megmerevedett a spanyol.

– A világ legnagyobb gyarmatbirodalma a spanyol volt – mondta összehúzott szemmel. – Meghódítottuk Amerikát, gyarmataink voltak Afrikában, spanyol királyok uralkodtak egy csomó európai országban.

Az angol megint legyintett: – Ne haragudj, de rosszul tudod. Észak-Amerika nagy része angol gyarmat volt, nem beszélve Kelet- és Dél-Afrikáról, meg ott van persze Ausztrália is, s akkor Indiáról még szót sem ejtettünk!

A spanyol erre beharapta a szája szélét, maga elé nézett, s hallgatott.

Az angol elvörösödött, majd fölnevetett: – Csak nem fogunk összeveszni rajta, hogy régen kinek volt nagyobb gyarmatbirodalma!

– Dehogynem – válaszolta a spanyol, s úgy elfelhősödött az arca, mintha az anyját sértették volna meg.

A helyzetet erdélyi útitársaink mentették meg: betoppant a székely fiú a román barátnőjével.

– Bocsánat, hogy késtünk, csak lefürödtünk a hotelszobában – mondta a fiú angolul, mire a spanyol diadalmasan azt kérdezte: – Na, szerinted kinek volt a világon a legnagyobb birodalma?

Az gondolkodás nélkül vágta rá:

– Attila királynak. Régen az övé volt itt minden, mert ez volt itt a Hun Birodalom. Azt mondják, mi is hunok vagyunk.

Döbbenten nézett egymásra az angol meg a spanyol.

– A magyarok hunok? – nézett föl a spanyol hitetlenkedve, mire a székely fölnevetett: – Dehogyis! Azt csak a magyarok terjesztik saját magukról. Igazából a székelyek a hunok.

Az angol eltűnődött erre, s azt kérdezte: – De akkor kik azok a mócok? Az erdélyi fiú megmagyarázta ezt is: – Ők az igazi románok. A románság székelyei. Érted?

– Nem – válaszolta az angol, mire azt kérdeztem: – Tehát akkor a mócok olyanok a románoknak, mint a magyaroknak a hunok?

– Nem, azok a székelyek – mondta az erdélyi fiú.

Erre nagy, nemzetközi csönd támadt bennem. Tanácstalanul néztem a többiekre, de hiába – a súlyos konfliktussal fenyegető történelmi vitában az volt a legjobb ötletük, hogy rendeljünk öt korsó sört. Románul.