Két magyar katona vesztette tegnap életét Afganisztánban, amikor húsztonnás járművük felborult. Ellenséges területen, de nem az ellenség bombájától vagy lövedékeitől haltak meg. Nem harcban – balesetben, bár harci körülmények között. Áldozatuk nem értelmetlen, ostoba tévedés lenne ezt hinni. A magyar katonák nyolc éve hősiesen képviselik, érvényesítik Magyarország érdekeit a világnak e gyönyörű, de barátságtalan vidékén. Helytállnak úgy is, hogy felszerelésük nem a legkorszerűbb, s akkor is, ha itthon „lezsoldosozzák” őket az irigyek. Közben amerikai bajtársaik számolatlanul kapják otthoni iskolásoktól a köszönő, bátorító, a moráljukat erősítő rajzokat, leveleket. A magyarok helytállnak, még akkor is, ha zárkózott hazánkban kevesek látják a misszióban rejlő lehetőségeket, és csak teherként gondolnak rá.

Öt éve vállaltunk komolyabb szerepet, ezalatt hat katonát vesztettünk. Egy élet is túl sok, ebben mégis több szövetségesünk szívesen cserélne velünk. Ők ugyanis még többet veszítettek.

Rengeteg szerencse kell – mondta nemrég lapunknak a misszióról egy Afganisztánban szolgálatot teljesített ezredes. Tegnap a másodperc töredékére elhagyta a szerencse a magyarokat. Külön tragédia, hogy éppen egy olyan járműben lelték halálukat, amelyet a honvédség korábban büszkén küldött Afganisztánba, mondván, ezek végre tisztességgel védenek az ellenség pokolgépei ellen. Magyarországon gyakran csak a parttalan „kivonuljunk-ne vonuljunk ki” kontextusban tudunk gondolni Afganisztánban szolgáló katonáinkra. Ma lélekben egy kicsit legyünk velük, az emberekkel, és köszönjük meg nekik a hazáért hozott áldozatot.