„Tegnap: a politikai humoristákról írt cikkem és a kapcsolódó rendeletem bombaként hatott. A gyáva értelmiségiek meghúzzák magukat, tele vannak félelemmel. Rögtön egy új cikket diktálok le a kávéért sorban állók ellen, akik a pillanatnyilag szűkös kávéellátottság miatt általános elégedetlenséget próbálnak kelteni. Nagy hévvel lépek fel e rossz szokás ellen.” Joseph Goebbels: Napló; 1939. február 5.

Az világos, hogy Frau Vásárhelyi médiatudor miért magyarázza az Index ellen indított perét (Vásárhelyi Mária vitában az Indexszel: Méltóság és szabadság). Az már kevésbé, hogy miért pont a Népszabadságban.

Ha nem a Népszabadságot választotta volna, elengedném a fülem mellett hazug minősítgetésekből, suta vádaskodásból összetákolt önmentegető dolgozatát („Ez csupán utólagos, hisztérikus kiabálás, ami teljesen hidegen hagy bennünket.” Goebbels, 1939. március 19.), de mivel a Népszabadságnak éppen 21 éve vagyok szerzője, itt kezdtem a pályafutásomat húszévesen, most úgy érzem magam, mint akit Vaterlandján próbál lerohanni az agresszor.

Nem tud nem eszembe jutni Frau Vásárhelyi Lebenswerkjének az a másik emlékezetes pillanata, amikor (egy cikkében vagy előadásában, a franc sem emlékszik már, pedig egy éve sem volt) kérdőre vonta a Népszabadság szerkesztőit, miért engedik, hogy egy jobboldali (én sajnos nem tudom azzal az őszinte gyűlölettel és megvetéssel leírni ezt a szót, ahogy Frau Vásárhelyi) orgánum vezetője írogasson náluk. Akár föl is kaphattam volna a vizet, hogy ugyan milyen jogon akar engemet kitelepíttetni (Vertreibung) az anyalapomtól ez az ismeretlen nő, de aztán csak röhögtem az egészen: aki liberális médiaizének (miszerint beobachtungsstelle) tartja magát, és ilyesmiket képes leírni, az tényleg Meschugge, rá köll hagyni.

Frau Vásárhelyi azért kényszerül mostanában magyarázkodásra, mert az Index ellen emberi méltóságának megsértése miatt indított pere annyira abszurd, és annyira szemben áll mindazzal, amit ő egyébként hirdetni szokott sajtószabadságról, egyebekről, hogy az már közvetlen környezetében, a legliberálisabb liberálisok között is röhej tárgya. Tanúskodik erről számtalan blogbejegyzés, személyes és nyilvános kommentár. Például a paramilitáris szélsőjobboldali jogászjugend, a Társaság a Szabadságjogokért ügyvédei is nevetségesnek nevezték Vásárhelyi akcióját és az elsőfokú ítéletet, sőt elvállalták a perben két szerzőnk védelmét.

A sértődékeny Frau nyereségvágyból és magánérdekből alaposan keresztbe verte a médiatörvény liberális kritikusainak érvelését: ők épp azt hozták föl a Fidesz új médiaszabályozása ellen – egyébként teljes joggal –, hogy az emberi méltóság védelmére álságos módon hivatkozva indokolatlanul korlátozza a szólásszabadságot. Ezért magyarázkodik tehát V., ezért bizonygatja, hogy az Index példátlan gaztettet követett el ellene. Ebből természetesen egy szó sem igaz.

A Népszabadság olvasói Vásárhelyi leírása alapján azt gondolhatják, hogy az Index két szerzője (a magas, szőke, pengeajkú echte keretlegény Szily és a szőrös, zsidó kollaboráns Bede) valóban megalázó, mindenféle méltóságokat sértő helyzetben ábrázolta a szende médiaapácát, pedig ilyesmiről szó sincs. A két szerző szatirikus írásában kibomló kép valóban szexuális töltetű, de e képben nem Vásárhelyi az, aki megalázott helyzetben van, hanem a két szerző. (V. a domina, aki alázza, fizikailag és lelkileg kínozza a szerzőket.) Nem kell hozzá esztétadiploma, általános iskolás szövegelemzési készséggel is nyilvánvaló, miben különbözik ez az ironikus-önironikus ábrázolásmód a brutális gyalázkodástól, az emberi méltóságot valóban sértő verbális agressziótól.

(Az elsőfokú bíróság sajnos elég tájékozatlannak bizonyult mind esztétikai ügyekben, mind a szadomazo típusú szexuális kapcsolatok természetében.)

Nyugodtan olvassák el az írást. Ha a Google-ba beütik a „Hány halálos áldozatuk lesz a Fidesz-lágereknek?” címet, kidobja rögtön.

A per igazán abszurd részleteit a közönség nem ismerheti, például kimaradt abból a vicces színjátékból, amit a felperes rendezett a bíróság előtt, bizonygatva, milyen súlyos lelki sérüléseket okozott neki a cikkünk. (Már az is megfordult a fejében, hogy felhagy közéleti fontoskodásával, bizony.)

Frau Vásárhelyi magyarázkodó írása hasonló műveinek a sémáját követi (szinte önmagát parodizálja, mint ahogy minden gesztusával és megszólalásával ebben az ügyben): személyes sérelemből indul, némi csúsztatással, hazugsággal habosít, végül heves nácizásban, goebbelsezésben teljesedik ki. A goebbelsi propaganda farvizén hajózik az Index – írja.

Vásárhelyi pontosan úgy értelmezi, értelmezteti a szöveget, és érvel a perben, illetve Népszabadság-beli írásában, mint amikor Torgyán József elemezte a Parlamentben Esterházy Péter „Így gondozd a magyarodat” című dolgozatát.

Vicces érvei közül a legmegsemmisítőbb: az Index szerzői nem viccesek. (Titánkemény érvelés: ami neki nem vicces, az egyből aljas, jogellenes, Goebbels.) Ezzel egy kis ellentmondásban áll ugyan az az abszolút tudományos megállapítása, miszerint az Index szerzői „egy poénért eladnák az anyjukat”. A Vásárhelyi-féle mélyliberális szövegelemzési és joggyakorlatot követve most hónom alá kéne csapnom nyugdíjas pedagógus édesanyámat, betaníttatnom neki egy „iszonyúan megviselt ez az egész” szöveget, és már mennénk is a PKKB-re emberiméltóság-védeni egymillióért. Simán meg is kapnánk. Sőt: akár lobogtathatnám egy éve lejárt kisgéphajó-vezetői engedélyemet, hogy íme a bizonyíték, nem hajózhatunk a goebbelsi propaganda farvizén! Még egy millió.

(„Tegnapelőtt hosszú harc a komikusok kabaréja ügyében. Helyreraktam Schäffert. Siránkozik. Én viszont kitartok az álláspontom mellett. A politikai viccet kiirtjuk. Mégpedig tűzzel-vassal.” Goebbels, i. m. 1939. február 3.)

Ebben az ügyben (és még korábban) kizárólag Vásárhelyi tett olyan kijelentéseket, amelyek jogot sértenek. Nem rohantunk a bíróságra (nem is fogunk), mert Vásárhelyivel ellentétben mi komolyan vesszük a sajtószabadságot és a demokratikus nyilvánosságot. Többször is azzal vádolta az Index szerkesztőségét, hogy a Fidesz befolyása alatt áll, hogy szerzőit mindenféle ravasz módszerekkel bírom rá arra, hogy támadják a baloldalt és politikusait, de voltunk már nyikhaj hülyegyerekek, szubgoebbelsi módszerekkel operáló sunyik, ki tudja mifélék. A magát médiahogyishívjáknak (miszerint beobachtungsstelle) tituláló Frau soha semmilyen forrásra nem hivatkozott, nyilvánvalóan hírből sem ismeri a szerkesztőség működését, sem hátterét, tulajdonosait, motivációit, csak találgat, gyanúsítgat, hablatyol. Médiatudósi álcában. Ez neki belefér etikailag, szakmailag, emberiméltóságilag.

A Népszabadság szerkesztői és munkatársai viszont ismernek engem, és még ha nem értenek is egyet velem mindenben, azt tudják, hogy amit Vásárhelyi állít szerkesztői munkámról, politikai pozíciómról – egyszerű hazugság. Jobb esetben paranoid képzelgés, rosszabb esetben szándékos hitelrontás.

Frau Vásárhelyi standpunktja (miszerint beobachtungsstelle) egyértelmű: az ellenfélnek kinézett szerzők, lapok lenácizása, goebbelsezése, akár nyikhaj-hülyegyerekezése médiatudósként (figyelem, kódolt antiszemitizmus következik!) kóser, pc, liberális dolog, a túloldalról érkező ironikus (és önironikus) szexuális utalás viszont mélyen sérti az emberi méltóságot.

Mi az Indexnél meg valahogy jobban bírjuk a szexuális töltetű tréfákat, mint Goebbelst. Perverz állatok vagyunk.

(„Egy rendelettel korlátok közé akarom szorítani a modern társastánc vadhajtásait.

Szükség is van rá.” Goebbels, 1939. március 21.)

– A könyvkiadásban is figyelembe kell venniük, hogy az internet új olvasási kultúrát hozott