Az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjében a magyar dal 25 között a 22. lett. Lehetne ezt sikerként is elkönyvelni, hiszen Wolf Kati bekerült a legjobbak közé. De a mi készülékünk már régóta a kudarcokra van beállítva, a magunkat emésztő, ugyanakkor a külvilágot hibáztató, sértődött alapérzületre. Lám, még egy dalfesztivál esetében is: könnyű zene – nehéz percek.

A show és a verseny házasítása régóta tömegeket megmozgató produkció, ilyen ez a látványos rendezvény is. A néhány éve még szolid, kis téttel bíró bemutatkozásból, barátkozásból, szórakoztatásból nemzetek küzdelme lett, amely valószínűleg minden országból karakterüknek, közállapotuknak megfelelő reakciókat csal elő.

A műfaj velejárója, hogy felcsigázza a várakozásokat, a műsor marketingesei minden alkalmat megragadnak arra, hogy témát adjanak a közbeszédnek, felkeltsék a figyelmet, azaz hogy minél nagyobb közösség számára minél fontosabbá tegyék az eseményt. Felesleges tehát azon morfondírozni, hogy a magyar beharangozó túllőtt-e a célon, kell-e a miniszterelnöknek a Facebookon drukkolnia, vagy az adott estén szurkolói klubot verbuválni, élő kapcsolással, erőltetett nyilatkozatokkal, műünnepléssel. Ilyen ez, nyugodjunk bele.

Mint ahogy a fesztivál játékszabályaiba is, hogy a résztvevő nemzetek szavazatai döntik el a sorrendet, de a saját országából senki sem küldhet SMS-t, ezért – a szervezők nemes szándéka szerint – minden dal, minden előadó ki van téve valamiféle nemzetközi tetszési indexnek. Amit a magunk számára viszont hajlamosak vagyunk úgy lefordítani, hogy a zene, az előadó, a ruha, a koreográfia másodlagos, ami igazán számít, az az adott ország iránti rokonszenv. Tehát nem egy szempont a sok közül, hanem perdöntő tényező.

Ebből következően a szavazás mindenki számára hazafias kötelesség, aminek már semmi köze a muzsikához. Sőt a show magyar műsorvezetője a riportalanyaitól félig viccesen, félig komolyan azt is megkérdezi, hol nézik majd a versenyt, mert ugye a határon túl lesznek – hogy voksolhassanak? Tágabb régiónkban nyilván sokan gondolkoznak hasonlóképpen, hiszen beidegződésekről van szó, amely napjainkban nemhogy múlna, inkább erősödik, amit – ha igaz – bizonyít az is, hogy a felvidéki magyarok Wolf Katira leadott szavazatait a szlovákiai szolgáltató nem továbbította. A nagy számok törvénye pedig ismét fittyet hányt az efféle okoskodásra – most például az azeriek győztek.

Persze magyarázat van erre is: Azerbajdzsán rengeteg pénzt „tolt” a produkcióba, meg ott az olaj. A nyugatiak a keleti hegemóniára panaszkodnak. Mi meg azért lettünk sereghajtók, mert az utóbbi időszak politikája ellenérzéseket szült az ország iránt, a statisztika szerint csak a finnek „bocsátottak meg” nekünk. Így politizálódik át nálunk még egy sláger is. Pedig jó, hogy nem nyertünk, mert akkor Budapest rendezhette volna a következő fesztivált. Borzasztó, mibe kerül.